A karácsony idegenben mindig más, nagyon más, mint amit az átlagember átélhet. Persze mindig vannak, akik hívogatnak menjek hozzájuk, de a karácsony az családi ünnep, meghitt dolog. Ha éppen nem vagyok a vadonban, akkor nagyon nehéz tud lenni. A városban mindig nehezebb. Olyankor kihal a teljes belváros, legyen az bármely ország. Én ilyenkor szeretek sétálni, főleg sötétedés után. Jó érezni az ablakokon át kiszűrődő melegséget, ami az emberek szívéből jön. Belesek az ablakokon, látom a feldíszített lakások belsejét, az ölelkező embereket, a szikrázó csillagszórókat, hallom a halkan kiszűrődő karácsonyi dallamokat... ilyenkor a hidegben ácsorogva is felmelegszik a szívem.

 

Persze nem minden országban ünneplik a karácsonyt. Ha éppen olyan helyen vagyok, akkor magam sem tartom meg, tudom ez talán „barbárságnak” tűnhet sokak szemében, de nekem így könnyebb. Azért emlékezni emlékszem, csak nem „ünnepelek”. Ha tehetem, és olyan helyen vagyok, ahol lehet bort kapni (ha esetleg muszlim területen vagyok, ott ez nem mindig egyszerű), akkor veszek egy jóféle üveg vörösbort, és bevallom, elszopogatom egész este és éjjel. Ilyenkor a saját múltamban járok, és azokra gondolok, akik nagyon közel állnak hozzám, legyenek élők, vagy akár holt árnyaim. Őket mindig magammal cipelem. Tudom, talán nem kellene, de ők megmaradtak nekem, és mindig velem lesznek, ha akarom, ha nem. Ez ellen nem tudok tenni semmit. Feledni nem egyszerű egy halandónak.

 

A szilveszter az már más dolog, akkor szívesen elfogadom a meghívásokat, és általában ide-oda elmegyek, ha több helyre is hívnak. Persze a vidámkodás, jó dolog, de idegenben vannak pillanatok, amikor néha kívülről látom magamat. Olyankor megáll körülöttem minden. Nos, ezek a pillanatok már nem vidámak, de a jó társaság mindig sokat segít, ilyenkor huss... elszállnak a gondolatok gyorsan és csak a mával foglalkozom.

 

Moszkva gyönyörű város. Az emberek is csodálatosak. Az elmúlt időben sokat szenvedtek, de arcukról nem fagyott le a mosoly. Ezt szeretem bennük. Legyen bármilyen nehéz az életük, nem adják fel.

 

Többen is érdeklődtek, hogy hogyan bírjuk itt a szmogot, ami a nyári tűztombolás miatt rányomódott a városra. Írhattam volna arról is, de sokat dolgoztam. Aki élt és mozgot az egészségügyben, azt befogták, mert nagyon kellett az ember. Én magam is – mint a legtöbb laboráns körülöttem –, mentünk és segítettünk. Sajnos így sem voltunk elegen. Sokkal többen haltak meg körülöttünk, mint kellett volna. De talán sok ember élete is megmaradt éppen azért mert ott voltunk, ahol éppen lehetett, vagy ahol kellett lennünk.

 

Mostanra a város újra a régi megszokott életét éli. A tőzegtüzek a feledésbe merültek, a szerencsésebbek, már csak kalandként emlékeznek rá, a kevéssbé szerencsések, pedig gyászuk gyertyáit gyújtogatják majd a Szent Ünnepen szeretteik emlékéért. Nekik nehéz lesz. Biztos vagyok benne, hogy a Karácsony most más lesz a városban, mint az előző években. Sajnos az élet velejárója a halál, ez ellen nem tehetünk semmit.

 

Még nem terveztem meg, hogy ez év hol fejeződik be számomra. Egy biztos, befejeződik. Talán majd arról is írok... ha lesz kedvem.

 

Lukassal tettünk-vettünk egész nap, vagy talán inkább csak búcsúztunk a helytől. Aztán amikor már esteledni kezdett a lenyugvó nap fényében Lukas beszólt nekem, hogy lovas jön a ház felé. Kiléptem a terasz deszkáira, és lassan felemeltem a kezem, mert ismerős lakot láttam közeledni.

 

Abhaj volt, aki lassan poroszkált felénk. Mélyet sóhajtottam, mert Anissalinát nem láttam sehol. Reménykedtem, hogy ha újra eljönnek, akkor még egyszer utoljára láthatom kacagni, hallhatom édes nevetésének mámorító hangjait. Reméltem, hogy még egyszer láthatom a fekete, hosszú hajának kócolódását, az esti szellőben, kezeinek ujjait, ahogy az arcába verődő hajszálakat szája szegletéből tovasodorja.

 

Hiába nyújtózkodtam, Abhaj a dombot maga mögött hagyta, egydül volt, és oly kínzó lassúsággal jött felénk, hogy az idő teljesen kimerevedett számomra. Lukas lassan odalépett mellém és a derekamat megpaskolva csak ennyit mondott: „Nem jött el, talán így jobb is...” Lassan megértettem, hogy mire gondol. Mindketten tudtuk, hogy így a legjobb mindenkinek...

 

A kazah férfi lovának fújtatása a hidegben füstként gőzölögve egyre közelebb ért hozzánk, de ahogy közeledett, úgy nehezültek el tagjaim. Olyan csalódott voltam, hogy mázsás súlynak éreztem a lelkem. Lukas régóta mondogatta nekem, hogy nem lesz ez így jó, ha mindig jönnek a helyiek, mert túlságosan kötődni fogunk az itteniekhez, ami nem tesz jót sem nekünk, sem nekik.

 

Igaza volt, tudtam ezt. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer pont én, aki már oly sok helyet megjártam, oly sok szenvedést és halált láttam, hogy pont én leszek az, aki nem tudja tartani az előíráshoz magát. Lukas, aki a maga 26 évével mindig is taknyosnak tűnt mellettem, a hosszú hónapok alatt, úgy megerősödött lélekben, hogy bizony megszégyenítőnek tűnik így visszatekintve, hogy én, aki szinte apjaként voltam a mentora, ennyire elgyengültem. Lukas nem is tudott eleinte ezzel mit kezdeni. Látta és érezte rajtam, hogy lassan kicsúsznak a józanság porrá morzsolódott homokszemei a kezeim közül. Nem szólt semmit, mindig tapintatosan elvonult, mikor a testvérek megjöttek. Eleinte nem is értette talán, hogy miért jönnek a faluból, de éjszakánként, amikor hazatértek, mindig láttam a szemében, hogy sejti, mindennek oka van.

 

Még én magam sem tudtam, mi az oka, ő már tisztán látott. Nem szólt, de éreztette velem, hogy nem lesz ez így jó... Én pedig, nem akartam tudomást venni sem a Polákról, sem arról, amire még gondolnom sem lett volna szabad. Csak hagytam, hogy sodorjon magával a hegyekből a legváratlanabb pillanatban lecsapó hűvös szél. Úgy éreztem, ezt a kicsi boldogságot, nem veheti el tőlem senki. Úgy éreztem ez jár nekem, hiszen olyan sokat szenvedtem már, oly sok mindent feláldoztam már... és olyan fáradt vagyok már, hogy ez az andalító kicsi kis beszélgetés nem lehet rossz dolog. Ezzel nem árthatok senkinek...

 

Lassan eszméletemre tértem, és rájöttem, Isten mégis hagyott bennem valami emberit, olyan emberi gyengeséget, mellyel megmutatja önnön hatalmát. Olyan erővel sodorta felém az érzéseket, melyekről biztosan tudhatta, nem tudok majd nekik ellenállni. Oly régi, elfeledett érzések születtek újjá bennem, melyek öntudatlanul átvették felettem a hatalmat. Így tudtam túlélni a mindennapokat... azokért az estékért élni, amikor a faluból megjötek a várva várt „vendégek”: Anissalina és édes testvérbátyja, Abhaj.

 

Lukas kihozott egy pokrócot és ráterítette a ziháló ménre, Abhaj hozám lépett és megölelt, mintha régóta nem látott vérrokona lennék. (Mindig így tett, amikor megérkeztek, de Salinka, soha nem ért hozzám, amikor megjöttek, ő mindig csak biccentett a fejével és szép mosollyal megigazgatta hosszú haját.) Most viszont a férfi egydül jött. Lukassal kérdőn pillantottunk rá, de ő megnyugtatott, hogy semmi baj. Este - ahogy megbeszéltük előző nap -, szeretettel várnak bennünket a faluban az évköszöntő vacsorán. Elmondta, hogy azért jött, hogy elkísérjen bennünket.

 

Lukas kissé oldalra hajolva rámkacsintott. Százszor voltunk már a faluban, egyedül is odataláltunk volna, de Abhaj viselkedéséből éreztük, hogy ez különleges és szomorú alkalom. Olyan ünnepi alkalom, hogy azért jött el hozzánk, hogy elkísérjen bennünket. Intett, hogy nyugodtan készülődjünk. Közben a terasz lépcsőjén lelépdelt és a ház melletti kiskertet figyelte. Nézte a pusztítást, amit Lukas követett el előző nap. Láttam a mosolyt az arcán, és azt is, ahogy Lukasra nézett. A polák srác, vágott egy fintort és kitárt karokkal megvonta a vállát... erre hangosan elnevettük mindannyian magunkat. Abhaj egyetlen magyar szót tudott csak, amit sokszor hallott tőlem, mikor Salinkára mutattam: „Szép” mondta hangosan a szétvert kertre mutatva.

 

Közben a három görög is előkerült. Mivel kora délutánra átadtunk nekik minden készletet, szerszámot, műszert és mindent, ami nem a személyes tárgyunk volt, ők egész estig azzal voltak elfoglalva a másik barakkban, hogy visszapakolják a helyére az összehordott holmikat. Lukassal nagy nehezen elmagyaráztuk nekik, hogy mindannyian elmegyünk a faluba. Nem igazán értették, hogy mi lesz a program, de összeszedelőzködtek és felkapaszkodtak a teherautóra.

 

Lukas vezetett én mellette ültem. Mióta velem volt a fiú, szinte mindig ő vezetett, én pedig hagytam, hogy eljátsza a sofőrömet. Élvezte, ahogy néha megreccsent a sebváltó a zötykölődő úton. Tudtuk, hogy a sötétzöld platós ZIL hátuljában jó nagyokat zöttyennek a görögök. Szegények... jól kiráztuk belőlük a taknyot a húszperces út alatt. Lukas élvezte, egy kicsit talán megfizetett nekik, mindazért a helyzetért, amibe kerültünk.

 

Abhaj mellettünk ügetett, néha láttam, ahogy a nyerebből kicsit felemelkedik és a teherautó ponyvája felé tekint. Nem tudtunk gyorsan haladni, a sziklás talaj eléggé csúszott, és nem akartuk, hogy bajba kerüljünk, ráadásúl Abhaj lovát is kímélnünk kellett. Tőlünk látótávolságra, előttünk, oldalt ügetett.

 

Nagyszerűen lovagolt, sokszor tanítgatott látogatásikkor a fortélyokra, de nekem nem sikerült rendesen megtanulnom. Nem éreztem magam biztonságban a lovon. Vágtatni pedig képtelen voltam, mert pár perc alatt teljesen „szétrázott” az állat. Salinka olyankor teljes szívéből nevetett rajtam. Eleinte bosszantott, hogy nem tekint igazi férfinak, de tesvére mindig csak legyintett rá. Anissalina pedig megsarkanytyúzta csizmájával a saját lovát, és pillanatok alatt utolért, és a gyeplőmet kitépve a kezeimből maga után vonszolta megvadult lovamat. A nekem alig engedelmeskedő mén, pedig azonnal kezessé vált... Salinka pedig csak nevetett és nevetett. Önfeledten nevetett a maga fiatal lelkével, nem rajtam nevetett, hanem a kialakult helyzeten. Hiába én nem lovon születtem, mint ők. Az ártatlan jókedve engem is felderített mindig, és később élveztem, és le sem tudtam venni róla a szemem, amikor nevetve, óriásiakat gesztikulálva mesélte el húgának, Dzsajmának, hogy hogyan mentett meg engem. Abhaj is tele szájjal vigyorgott ekkor, és vékony mandulaszemei oly piciny réssé váltak, hogy azokon biztosan képtelenség lehetett kilátni.

 

Amikor megérkeztünk a faluba, a görögök elgémberedve ugráltak le a platóról. A falu közepén a helybéliek egy nagy sátort állítottak fel. Amikor ünnepeltek, mindig így tettek. A kerek sátornak csak a hátsó oldala volt leengedve. Elől és oldalt szabadon lehetett ki- és bejárkálni. A birkapörkölt illatát már messziről éreztük.

 

Kezdetben nagyon nehezen szoktam meg, az itteni étkezési szokásokat, de ahogy múltak az évek úgy vált természetessé számomra, hogy itt mindennek örülni kell, és a főfogás a birka, néha kecske is kerül a terítékre, ínségesebb időben sokszor lovat is vágnak... és néha meghatározhatatlan nyest-szerű állatokat is lőnek. Igaz az íze nem olyan rossz, mint, ahogy kinéz, amikor megnyúzás nélkül a belsőségei helyére forró köveket tesznek, kitömve azt, majd a forró parázson leég róla a szőre, miközben a húsa úgy puhul, hogy bellülről fő kifelé a kövek miatt. Ilyenkor az állat úgy felfúvódik, mint egy léggömb. Emlékszem, amikor az én kis polákom idekerült, és először látott ilyent. Nevetett, hogy ezek hogyan készítenek léggömböt, aztán már kevéssbé nevetett, amikor meg is kellett kóstólnia. Ennek az ételnek nem lehet nemet mondani... ez olyan különlegesség, és olyan sokáig készül (kb. 3-4 óra alatt fő meg belülről a hús, kívülről közben pedig megsűl). Persze nem mondanám, hogy Lukassal rászoktunk, de ehető, ez a lényeg, no de ezt inkább hagyjuk...

 

A sátor előtt nagy halomban feltornyozott faágak hevertek. Amikor megérkeztünk, már kezdődött is az eszem-iszom. Meggyújtották a tábortüzet, majd beinvitáltak bennünket a sátorba. A görögök kaptak először lábosaikba az üstből, minket Lukassal meg körbetapogattak a falubeli ismerőseink. Javarészükkel az eltelt idő alatt szinte semmit sem tudtunk beszélni, mert csak a fiatalabbak tudtak oroszul, de ez sohasem számított, hiszen az ember gesztusai pótólják a nyelvi hiányosságokat.

 

Ettünk-ittunk, közben a férfiak hallkan énekelgettek. A tűz pedig ropogva pattogott. A fiatalok és a gyerekek a tűz másik felében játszadoztak és énekelték a saját kis dalaikat. Az asszonyok és a lányok, pedig dobálták a tűzre a fát. A férfiak pedig a bográcsokat kevergették. A tűz körül hatalmas matracok voltak leterítve, azokon hevertek kikészített szőrmékbe takarózva a falu méltóságai, a tanácselnök, a falu tanítói és a többi helyi vezető.

 

Abhaj is a közelben volt, jóízűen falatozott. Biccentettem neki, majd látta, hogy kérdően tekintek rá. Nem tudott jól kommunikálni velünk, de biztosan megértette, hogy a lányokról érdeklődöm pillantásommal. Nem nagyon izgatta a dolog, mert nem reagált rá, így semmit sem tudtam meg arról, hogy hol vannak a lánytestvérei. Lukas kicsit idegesen szólt rám, hogy hagyjam ezt abba, mert nem hiányzik itt a cirkusz. Bólogattam, de láttam, hogy ettől nem nyugodott meg. Főleg, amikor látta, hogy nem bírok magammal, és feláltam, hogy kicsit megmozgassam elgémberedett tagjaimat. Amikor ő is felugrott, nyugit intettem neki. Kelletlenül ült le a helyére.

 

A hó lassú apró szilánkokban hullani kezdett. Az égbolt teljes sötétségbe borult. A felhők eltakarták a csillagok szikrázó pillantásait. A tűz pattogott, lobogva, kárörvendően táncolt előttem. Lassan és szórakozottan körbefordultam, hogy megnézzem, kik is vannak körülöttem. A görög srácok egy csoportban eszegettek. Láttam, hogy nem igazán tudnak mit kezdeni magukkal, a helyiek nem nagyon foglalkoztak velük. Egy fiatal férfi volt mellettük, aki láthatóan arra figyelt, hogy mindenük meglegyen. Ők meg csak hagyták, hogy kiszolgálják őket.

 

Aztán hirtelen egy csoportban megláttam a kis Dzsajmát. Intettem neki, ő pedig vidáman, ártatlanul visszaintett. Reménykedtem, hogy Salinkát is meglátom valahol, de úgy eltűnt, mintha sohasem létezett volna. Hátranéztem, mert éreztem, egy szúró tekintetet a hátam mögött. Lukas volt az, aki pillantásomra megemelte felém a poharát. Ebben a nézésében minden benne volt. Összeszorítottam ajkaimat, és magam elé, a tűzbe révedve, úgy éreztem Anissalinát el kell felednem, mintha egy álomkép lenne, vagy talán soha nem is létezett? Fájt, hogy nincs itt, tudtam, hogy nem lesz több alkalom, ha most nem láthatom, akkor soha többé nem fogom látni. Soha... ez a négy betű akkor a legrémísztőbb kilátás volt számomra. Ismét a kétségbeesés mély szakadékába zuhantam, lélegzésem lelassult, a hangok elhalltak, és a külvilág kizárt magából.

 

Az egyik görög srác jött oda hozzám és rázott fel kábultságomból. Lassan értettem meg, hogy mit akar. Kézzel-lábbal azt próbálta a tudomásomra hozni, hogy lassan ideje hazaindulni. Mutatóújjam mérgesen felemelve intettem nyugalomra, és kétsébbesve próbáltam, a sötétben megkeresni Abhajt. Tudtam, hogy vége, mennünk kell. Lukas mintha olvasott volna a gondolataimban, a fejével intett, és amikor arra néztem, megláttam kazah barátomat, amint éppen az egyik helyi méltósággal beszélget.

 

Georgioszt úgy hagytam faképnél, miközben épp magyarázni próbált valamit, mintha tűzes vasat nyomtak volna a hátamba. Nem láttam semmit és senkit, csak egy célom volt már, Abhajt félrevonni, és valahogy tudtára adni, hogy a húgát adja elő, bárhová is rejtették... mert látnom kell még egyszer... mielőtt végleg elmegyek. Nagy lélegzetet vettem és kétségbeesett határozottsággal megindultam. Elszántam magam végre, nem tudtam józanul gondolkodni. Nem gondoltam arra, hogy milyen helyzetbe hozom a barátomat és a családját, ha nyíltan próbálom megértetni, hogy a lányt akarom látni. A szemem sarkából érzékeltem, ahogy Lukas a mozdulatomra lassan felemelkedik ülőhelyéből és megpróbálja magát utánamvetni... de elkésett.

 

Határozott mozdulattal markoltam meg Abhaj könyökét. Ő lassan felém fordult, majd udvariasan az elöljárója felé biccentett, és a karomat megmarkolva durván arrébb vonszolt. Fejét kissé félrefordítva gyilkos tekintettel a szemembe nézett, és szúrós szemmel, halkan sziszegve az arcomba vágta: „Nem érted? Te halott vagy, most temetünk. Érezd jól magad, amig itt vagy, de aztán menj el. Soha sem fogunk rólad többé beszélni! Te elmész Anissalina pedig itt marad, neki itt kell élnie továbbra is! Szégyen nélkül!”

 

Lukas ekkor barátságosan megpaskolta Abhaj vállát, és intett, hogy megyünk. Szinte pillanatok alatt összeszedte a csapatot, és integetve ugráltak fel mindannyian a platóra. A polák durván betaszigált az ülésbe és rám vágta a ZIL ajtaját. Beugrott a vezetőülésre, majd a gázpedálra lépett. Egész úton nem szólt semmit, csak maga elé motyogott néha, haragvó tekintetéből kiolvastam, hogy elég volt, elég volt neki belőlem. Durván bánt velem, de én mint egy zombi, nem is reagáltam rá...

 

Most visszaidézve a történteket, tudom már, hogy Lukas akkor, abban a pillanatban, amikor kézbe vette a dolgokat, akkor vált igazi vezetővé. A fiatalember akkor nőtt fel igazán, és tudom, hogy egyszer jó vezető lesz, bármilyen csoporthoz is kerüljön. Magamról is gondolkodnom kell... át kell értékelnem sok dolgot. Itt az ideje...

 

Még az elején írtam, nem biztos, hogy be fogom tartani történetem időrendi sorrendjét... hát így is lett. Az előző bejegyzésem óta sok idő telt el, túl sok, ahhoz, hogy aki elolvasta eddig a bekezdéseimet az olvasóm maradjon, és túl rövid idő telt el, hogy megnyugodjak. Utolsó jelentkezésem óta történt pár feledhető és pár szörnyű dolog is, talán el fogom mondani azokat is egyszer... de most le kell írnom, ami ma történt, amikor mindenki várja a boldog új évet, én pedig itt vergődöm emlékeim és kétségeim között. Elérkezett az év vége ... vagy az élet vége számomra?

 

 

Mivel a műholdas telefont szerencsére a telepen hagytuk, így nem tudtak bennünket elvágni a külvilágtól. Két napa alatt jutottunk vissza a táborunkba, mert a mi lovainkat, és az öszvéreket elvitték. Harmadnap az egészségügyi szervezethez (nem írhatom le a nevét) eljuttattuk a fényképezővel készült felvételeket. Ezért határozták el, hogy Moszkvába (a legközelebbi központba) rendelnek bennünket. A felvételnek egy erősen megvágott kis részletét feltöltöttem egy videomegosztóra. Ez nem túl sokat mutat, de a lényeget megértheti bárki.

 

Szóval megkaptuk az útasítást, hogy azonnal kivonnak minket. 2003-ban mi is így (ripsz-ropsz) váltottuk az előzőeket, szegények teljesen kétségbe estek, hogy a megkezdett projekteket félbe kellett szakítaniuk. Tehát mi sem reklamálhatunk. Sajnos azonban mégis nagyon megvisel a dolog, mert fel sem tudtunk készülni a búcsúzásra. Ma délre meg is érkezett az új csoport terepjárója. A három görög srác, mint megtudtuk, teljesen kezdők, ráadásul terepmérnökök, tehát fogalmuk sincs, hogy miért kellett északról idevergődniük.

 

Egy biztos, és ezt már tudjuk: A szervezet kivonul a térségből, átadva a helyet az oroszoknak, akiket majd a most megérkezett görögök fognak már fogadni 2010. januar 5-től. Ezt sem értem... miért nem tehettük meg ezt mi, hiszen itt az elmúlt években mindent mi csináltunk meg és hoztunk helyre. A görögöknek is csak nyűg, hogy ezért a szaros 6 napért teljes leltárat kell csinalniuk velünk, aztán január elején újra, mert őket meg az oroszok váltják. Kesz fejetlenség.

 

Pár órank marad a személyes cuccunkat összeszedni és a személyes kapcsolatainktól elbúcsúzni, tudva azt, hogy sohasem találkozhatunk velük többet. Majdnem hat évet húztam le itt, szinte egyedüli európaiként. Mivel „nagyöregje” vagyok a térségnek, engem egyedül hagytak itt, azaz pár hónapra mindig idehelyeztek valakit betanulni. 2004-ben két portugál srác volt velem három hónapig, 2005-ben 1 hónapig voltam egy lett házaspárral, 2007-ben egy olasz, két angol és egy svájci srác volt velem 3 hónapig. 2009 májusától pedig a lengyel Lukassal dolgozunk itt. Mindenki jött-ment, csak én maradtam mindig, leszámítva azt az egy-két hetet, amikor átzötykölődtem a fél országot, hogy a másik két magyar csoporttal találkozzam.

 

Mit mondjak, iszonyatos a hangulat. Itt kell hagynunk minden kincstári felszerelést, egyszerűen kivonulunk és hátrahagyunk mindent az újaknak, akik egy kimondhatatlan (és számomra ismeretlen) egészségügyi csoport tagjai. A helyiek itt kiabálnak velük az udvaron. Szegények! Jót szívnak ők is. A falubeliek persze nem örülnek annak, hogy az oroszok jönnek ide tíz napon belül. Én sem örülnék. Minket megszoktak, a bizalmukba fogadtak, szinte családtagok lettünk. Etettek-itattak bennünket, jól bántak velünk, mi meg most lelépünk. Nem is értik, hogy most akkor mi is van! Bevallom én sem igazán...

 

Lukas (a polák srác) a saját kis veteményeskertjét az imént rugdosta és tépkedte ki, azzal, hogy menjenek a központban a „kurva anyjukba”. Gondolom ezért majd felelnie kell később, de most nem bánja. Legszívesebben én is ezt csinálnám, de tartom magam, hiszen az utánnunk jövők nem tehetnek erről a szemétségről. 1989-ben éreztem így magam Berlinben, amikor is egy éjjel változott meg a kelet nyugattá. Csak akkor még nem érintett ennyire a dolog. Igaz akkor még a huszas éveimet tapostam,és kiváncsi túrista voltam, üres zsebbel, élményekre vadászva.

 

2010. január 2-án tudunk elindulni a transzszibériai expresszel Moszkvába, aztán majd ott kiderül, hová megyünk tovább. A polákkal szétszednek bennünket az biztos. A másik két magyar csoporttal is sikerült kora délután telefonon beszélnem, az egyik csapatot a mongol határra küldik, a másikat pedig a Del-Kínai határhoz (oda én nem mehetek, mert 2003 óta érvényes Kínai kitiltásom van, amit ha megszegnék hét évre lecsuknának, azt meg nem élném túl a Kínai börtönöket ismerve – erről is írok majd, de sejthető, hogy ennek köze van a „Freedom For Tibet” szállóigéhez). Mivel a kínaiak nem adnak ki senkit sem, ezért oda biztosan nem is küldenek.

 

Nem tudom, hogy mikor tudok újra jelentkezni, mert csak a laptopom marad meg, a net meg igen kétséges errefelé. Most túl vagyunk a közös vacsorán, ami eléggé lehangoló volt, mert a görögök alig beszélnek angolul, mi meg nem tudunk Lukassal görögül. Jellemző, hogy a görög-orosz tolmácsuk majd csak január 1-én érkezik meg. Holnap terepbejárást tartunk, bemutatjuk őket a helyi előljáróságnak. Holnap szilveszter. Jó alakalom lesz az ismerkedésre, hogy a falubeliek állítottak egy óriási jurtát, ami afféle falunap lesz. Itt lehet majd közösen énekelni, táncolni és végre lesznek sütemények is.

 

Nehéz a szívem. Nagyon szalad az idő. Újra itt az ünnep (december 16-án volt a függetlenség napja), de most szomorú lesz az ünnep. A falusiak azt mondták, az egyik szemük nevet, mert itt az új év, és lassan kimegyünk a télből, a másik szemük sír, mert meghalunk számukra. Ők is tudják azt, amit mi, az idegen, aki innen elmegy, az nem jön többé soha vissza. Azelőtt nem jártak erre idegenek. A szovjetunióban nem lehetett mászkálni „nyugatiaknak”, szocialista testvéreknek meg pláne nem. 1991 óta jönnek-mennek az európaiak. Az egyik öreg azt mondta, én leszek a hetedik ember, akit „eltemetnek”. Erre valóságos zokogás jött rám. A kisöreg megfogta a vállam és azt mondta: „De te vagy, aki a legjobban fáj nekünk.”

 

Már nem a görög zenét hallgatom, hanem Batyrkhan Shukenov csodálatos fájdalmasan síró hangját. Sohasem értettem, hogy mi európában, miért nem ismerhetjük az orosz vagy akár a kazah nép csodálatos zenéjét, mely a modern helyi popzenét is áthatja, különlegessé téve az atmoszféráját. Azt a sok érzelmet, amit képesek kiadni magukból, soha sehol sem hallottam még. A szöveget nem igazán értem, de maga a zene és a hang dallama kifejezi az évszázados keserűséget, és szeretetet, amit saját hazájuk iránt éreznek. Aki itt él egy darabig érteni fogja, miről beszélek...

 

Sokat változom folyamatosan, de amióta itt vagyok, tudom, hogy jobb emberré válltam. Talán ezért is félek a változástól, mert mi lesz, ha elmegyek, és újból változom. Talán túl hosszú ideig voltam ezek között az emberek között. Nem tehetek a sorsom ellen, harcolnék, de nem tudok. Érzem, hogy Isten ismét legyőz! Én pedig lehajtom a fejem, és keresem a visszavágás lehetőségét, holott ennyi év alatt már rájöttem volna, én nem győzhetek... de akkor is felállok. Csapás csapás hátán, mégis itt vagyok (itt lehettem). Az LGT is megénekelte egyszer: „Nem adom fel, míg egy darabban látsz!” Presser piciék nem is sejtették, mekkora erőt sugároznak ezzel a dallal...

 

Jöttek emberek és mentek emberek az életemben. Akik elmentek, azok epizódok voltak a lényemben, akik maradtak, belém égnek majd. Én is epizód és beégett nyom leszek mások életében. Ez vígasztal... ugyanakkor kétségbe ejt... mert van egy lány... egy lány, akit magyarra tanítottam... mert érdekelte. Érdekelte, honnan jövünk. Én pedig meséltem neki régmúlt dolgokról. Azokról a dolgokról, amikor törzseink még együtt lovagoltak...

 

Mindig nevetett, amikor ezt mondtam. Mindig legyintett, hogy bolond vagyok... de mégis újra eljött... és mindig jött vele a bátyja is. Mi ott ültünk a magas fűben, és a csillagokat nézve nevetgéltünk, hiszen alig értettük egymást, Abhaj pedig tőlünk pár méterre, a szájában egy hosszú fűszálat szívogatva a hátunk mögött vigyázott húgára Anissalinára.

 

Nehéz lesz a búcsúzás. Anissalina, persze sohasem fog megtanulni magyarul, de a hajának illatát magammal viszem, remélem kitart nagyon sokáig. Most azt gondolom, jó lenne, ha életem végéig kitartana... de talán jobb, ha elillan pár óra alatt. Kicsit összezavarodtam... Egy biztos, én most elmegyek, ő pedig itt marad. Megmarad az emlékezetemben olyan tisztán, ártatlanul, amilyen mindig is volt a kapcsolatunk.

 

Sötétedéskor megjelenik a bátyja a faházunk ajtaja előtt és megkérdezi ráérek-e beszélgetni a régi időkről. Én pedig mindig igent mondok, kilépek a teraszta, ő pedig pár méterre leül a párnájára, amit mindig magával hoz. Salinka pedig leül szemben velem a saját párnájára, és bólint, hogy már beszélhetünk. Én pedig mély sóhajjal nézem hosszú éjfekete haját, kerek arcának fekete mandulaszemeit, és érzem, hogy a régi korok időalagútja lassan beszippant. Anissalina nem annyira „mongol” mint a bátyja. Pedig tiszta vérű. Azt mondta, hogy anyaági törzse valaha nyugatról érkezett. A húga Dzsajma is inkább európai... érdekes, a fiúk viszont igen „vadak” a családjukban. Persze az ő szemükben meg én vagyok érdekes „arc”.

 

Tudom, hogy hiányozni fognak az illatok, amik itt körbevesznek. A fűszerek illatai, melyek teljesen ismeretlenek európában, amelyek itt szabadon teremnek, és fogalmam sincs, hogy ők honnan tudják, melyik ehető és melyik mérgező.

 

Lassan be kell fejeznem, mert ma korán kell kelnem, sok dolgunk lesz Lukassal. Ő szintén fejhallgatóval ül tőlem három méterre. Ő sem tud aludni. Levelet ír, kézzel papíron... te jó ég, én már nem is tudok talán kézzel írni... Az anyjának ír. Nevettem rajta, mert valószínűleg csak Moszkvában tudja majd feladni. És valószínűleg hamarabb hazaér, mint a levele. Látom szomorú tekintetét, mellyel azt lesi, mikor végzek már az írással. Azt hiszem este még oda kell hozzá bújnom, őt is nagyon megviselte a mai nap. Sohasem bocsátja meg, hogy nem tudtunk felkészülni erre. A görögök már alszanak a másik hálóhelyen.

 

Lefekszem és nyitot szemmel fogok álmodni arról, hogyan éltem itt. Most fáj, hogy alig pár hete azt írtam egyik magyar ismerősömnek (amikor kérdezte, hogy mire vágyom karácsonykor), hogy egy angol WC már igazán jól jönne...

 

Lukas végzett és integet, hogy menjünk ki a teraszra. Most nézte meg a műszereket: minusz 5 fok és enyhe szél fújdogál, gyengén esik a hó. Be kell fejeznem. Lassan öt óra. Érdekes, sohasem éjszakáztam ennyit mint az elmúlt években. Itt 4-5 óra alvás is elegendő, ennek az okára még nem jöttem rá. Persze napközben fél órára néha-néha lepihenünk. A világban minden ismerősöm alszik már (Magyarország), vagy legalább az estére (USA, Kanada) készül, én pedig hamarosan reggelizem. Nálam már szilveszter napja van...

 

Kinézek az ablakon, a hegyek felett homályos fények villannak, a hó gondtalanul hullik, mint tegnap is. És hullani fog majd akkor is, mikor lépteink már eltűnnek pár nap múlva. Lukas kint áll a teraszon, és nagyokat sóhajt. Úgy érzem ki kell mennem utána, meg kell ölelnem... Boldog Új Évet Kívánok!

 

 

Köszönöm, hogy lélekben velem vagytok, sokat jelent ez számomra!
A hozzám eljuttatott üzeneteket utólagos engedelmetekkel közlöm:

 

(2009. december 30. 16:46) Szia! Nagyon-nagyon szomorúan olvastam az iménti leveled. Mindenkinek nagyon fogsz hiányozni ebben biztos vagyok. Ez az eljárás nem méltó senkihez sem, de sajnos, ez már a mai világban senki nem zavar! Én sem zavarlak tovább, gondolom rengeteg dolgod van! Nagyon vigyázz magadra! Hidd el, van még fény az alagút végén! Szeretettel! Tejfalussy Moncsi

 

(2009. december 30. 18:21) Drága Amorka! Te voltál/vagy a lista lelke, motorja. Nagyon fogsz hiányozni. Kívánok neked jó egészséget, a változáshoz pedig sok szerencsét, alakuljon az életed a lehető legjobban. Mindent köszönök, a sok kincset, amit elérhetővé tettél. Remélem mielőbb visszatérsz! Boldog Új Évet! csók vacskamati

 

(2009. december 30. 16:45) Kedves Amorka! Nagyon fogsz hiányozni. Kívánom neked, hogy valami jó süljön ki ebből a mostani változásból. Gondolni fogok rád! Ne szomorkodj, ha lehet. Sok-sok szerencsét is kívánok! Zsuzsa

 

(2009. december 30. 16:46) Sziasztok! Amorka, nagyon sok szerencsét a jövoben és új utakon új helyen! És remélem is hogy még fogunk rólad hallani és szedni a filmeket könyveket rádiójátékokat le amiket toled kapunk, mert nagyon kellemes színfoltja és hasznos tagja vagy a listának. :) Üdv. Ágota

 

(2009. december 30. 17:14) Kedves amorka! Nekem nagyon hiányzol majd. Az írásod amiben búcsúztál hát szívesen olvastam még mint egy könyv egy regény. Vigyázz magadra bárhol is vagy majd. Tünde

 

(2009. december 30. 17:48) Hiányozni fogsz! Remélem, minden jól alakul, és hamarosan újra köztünk leszel! Addig is: boldog új évet! Kriszti

 

(2009. december 30. 19:12) Amorka, ne búsulj! Mindennek oka van, talán valami jobb dolog készül, azért van a változás! Kívánom, hogy jól alakuljanak a dolgaid! És természetesen nagyon várunk vissza a listára! BUÉK! Magdi

 

(2009. december 30. 21:19) Kedves Amor! Egyszer majdnem elindult meglátogatni téged az egész lista. Kb. mostanra értünk volna oda.:) Még jó, hogy nem indultunk el. Ügyes légy, ne tiltasd ki magad még másik néhány országból és hidd el, biztos ott is érdekes lesz, ahová most mégy. Mi szeretettel gondolunk rád, mint az előző levelekből is láthatod. 2010 biztos jobb év lesz, mint 2009 volt! Neked és minden listatagnak kívánok nagyon jó, és minden szempontból klassz új esztendőt! kicsivali

 

(2009. december 30. 17:30) Sziasztok! Kedves Amor! Bár hogyan is alakul további életed kívánok hozzá kitartást, jó egészséget, és szeretném megköszönni a feltöltéseidet, a segítségedet. S kívánok neked is és mindenkinek Boldog új évet. Üdv Zsolti!

 

(2009. december 30. 21:28) Szia Amor! Vigyázz magadra! Kösz mindent, és majd jelentkezz! Üdv: Miki

 

(2009. december 30. 22:29) Kedves Amor és Mindenki! Jó ideje hallgatagon olvasgatok itt köztetek, és csipegetem a morzsákat. Müller Péter néhány sora jutott most eszembe – ki tudja miért? „A barátság az egyetlen olyan kapcsolat, amely kölcsönös, szabad választással jön létre. Nem velünk születik, mi teremtjük. Nem fertőzi meg semmilyen testi kapcsolat, vagy érdek. Nem akarunk egymástól semmit – egyszerűen csak jó együtt lenni. A barátság születése mindig együtt jár azzal az érzéssel, hogy találkoztunk már valahol. Hogy ismerem őt! Ez persze sejtelem, nem biztos, hogy így van. Sosem tudhatjuk, mitől vagyunk otthon egymásban. De ha a barátomhoz megyek: hazamegyek.” HAZAVÁRUNK AMOR! Papp Éva Andrea

 

(2009. december 31. 0:44) szia amor! kérlek, ha lehetőséged lesz, adj életjeleket, tényleg fontos lenne mindannyiunknak. szerencsés új évet, és erőt, meg egészséget hozzá a listának. baráti ölelés, antipisti

 

 

Az idő úgy rohant, oly sebesen... Így ennyi év után visszaemlékezve, mintha nem is az én életem lett volna. Mára már mindez nagyon távolinak tűnik. Ma is szeretem, de ma már másképpen... Már el tudom fogadni, hogy csak egy fejezet volt az életemben, ahogy a lányom is. Bár én lettem volna egy fejezet az ő életükben, de másképp alakult. Ő elment, hogy a lányunkkal legyen, most már Ő vigyáz rá, ezt ismételtem azóta is szüntelen... de mára már vannak hetek, hogy eszembe sem jutnak. „Az idő mindent begyógyít” &#mondták ezt már sokan, s talán tudták, az ember elméje mindent megtesz, hogy megőrízze épségét. De lehet, hogy Isten az, ki így kímél bennünket? Ő az Úr, ő ad és ő is vesz el. Ha tetszik, ha nem. Ha hiszel benne, ha nem, ez így van...

 

Fáradt voltam aznap. Műszak, ügyelet és újabb műszak. Sohasem gondolnak bele abba, hogy mit jelent ez: háromszor nyolc óra. Egy autószerelőre sem bíznák az autójukat, ha egyhuzamban ennyit dolgozna, ellenben az orvos az más, valahol talán ő is ember volt... valamikor. Én is az voltam.

 

Autóba ültem, talán nem lett volna szabad. Kényelmes volt. A „lány” (még nem tudom kimondani a nevét most sem) beült mellém (nem volt még a feleségem, úgy gondoltuk ez nem fontos, ma már másképpen gondolom). Négy éves lányunkat beültettük hátra a gyerekülésbe és elindultunk az utolsó közös utunkra.

 

Olyan szépek voltak. Elöl mellettem hosszú barna hajjal, szürkészöld szemekkel... hátul aranyló fürtökkel, csak négy évével, ábrándos barna szemekkel ült a boldogság. (Ez olyan közhelyesen hangzik, de az ember akkor tanulja meg mit jelent ez, ha már vége.) Beszélgettünk, nevetgéltünk, aztán egyszercsak egy teherautó megbillent szembe velünk. Ösztönösen próbáltam a hatos úton tartani az autónkat, aztán ismét lelassúlt az idő... mint aznap Kigaliban... és egyetlen csattanással véget ért utunk.

 

Nem hallottam semmit, nem éreztem abban a pillanatban semmit és nem is láttam semmit, sem őket sem mást, csak vért, sok-sok vért. Frontálisan ütköztünk. Hirtelen emberek hangját hallottam, próbáltam mozdulni, de nagyon nagy fájdalmaim voltak. A kormánykerék eltörte szinte az összes bordámat, éreztem és tudtam, hogy nagy a baj. A motorház begyűrődött az első ülésekhez. A kedvesem csendben lélegzett nyitott szemmel és a pupillái egyre tágabbak lettek, nem pislogott. Ráfeküdt a begyűrődött vasra. Nem sírt, nem nyöszörgött. Az autó körül üvöltöztek az emberek, valaki betörte az oldalüveget és rángatni kezdett. Nyögve mondtam, hogy orvos vagyok, ne mozdítsanak bennünket. nem is tudtak volna. Amikor mondtam neki, hogy hátulról vegyék ki a lányunkat, megláttam a férfi ilyedt szemeit. Csak annyit hebegett, itt nincs senki...

 

A mentők és a tűzoltók gyorsan kiértek, a mentős orvos végig mellébeszélt, nem kapkodott, éreztem, hogy bizonytalan. Próbáltam tanácsokkal ellátni. A tűzoltó parancsnok kezdte szétvágatni az autót a szokásos protokol szerint. Szenvtelen arccal adta ki az utasításokat, talán ő tudta egyedül, hogy mit is csinál. Néha odajött és bebámúlt rám, de nem szólt semmit. A szemein láttam, nem az első esete vagyunk. Hallgatásának akkor hálás voltam. A kedvesem egyre ritkábban lélegzett, nem szólt, könyörögtem neki, hogy maradjon ébren. Tehetetlen voltam. Éreztem azt, hogy minden kicsúszik a kezeim közül. Sokszor láttam már ez a tekintetet Afrikában... túl sokszor, ráadásul még mindig nem mondta meg senki, hol van a lányunk.

 

Néha elájultam, aztán éreztem, ahogy a fém meg-megmozdul. Az orvos csak annyit mondott, hogy a kasznit leveszik, de még mindig nem kapkodtak. Túlságosan is lassan dolgoztak. Mondtam, hogy „Őt” mentsék előbb, de az orvos szomorúan ingatta a fejét és azt hebegte halkan „Kolléga búcsúzzon el, aztán szétvágjuk az autó elejét.” Nem akartam, de nem volt erőm sikítani. A nő, akit szerettem ott feküdt mellettem. Még ott volt, de már tudtam, hogy indulnia kell. Közben már csak velem foglalkoztak a mentősök. Bekötötték az infúziót, majd leemelték az autó elejét és én belezuhantam a tehetetlenség fekete vermébe.

 

Két hónapig altattak... Két hónap a sötétben. Az agy érdekes „játékszer”. Amikor magamhoz tértem nem volt senki a szobámban. Pillanatig azt sem tudtam, hogy hol vagyok, aztán olyan zokogás szakadt ki belőlem, hogy a tüdőm mintha lángolt volna... Tudtam, hogy már nincs senkim a Földön... és ez olyan kétségbeejtő tud lenni, talán a legroszabb, ami érhet valaha is.

 

Később idegenektől tudtam meg, hogy a lányunk az kirepült a szélvédőn az üléssel együtt. Az anyja pedig olyan sérüléseket szenvedett, hogy a belső részeit csak a satuként ráhajló motorház tartotta meg. Amikor engem „megmentettek”, ő akkor halt meg. Két hónappal azelőtt, hogy magamhoz tértem. Aztán eltemették őket. El sem búcsúzhattam tőlük.

 

Lassan gyógyultam, nyugtatókkal tömtek, mert amikor magamhoz tértem állítólag üvöltöztem a fájdalomtól, de nem a testi, hanem a lelki fájdalomtól. A nővérek azt mondták, az elején sokan jöttek meglátogatni, de aztán a barátok is mind, mind elmaradtak. Ha ébren volam a szobatársak, akik jöttek-mentek, csak sóhajtoztak, mindenki menekült a szobámból... mit is mondhattak volna? Így mindenki békén hagyott a gondolataimmal.

 

Aztán kinegedtek a kórházból. Engem felmentettek, a teherautó defektet kapott, ezért billent meg. Talán egyetlen szegen múlt minden? Pont ott és pont akkor... és mi pont ott voltunk, az a bizonyos „rossz helyen, rossz időben”... A szülei nem jöttek többé. Idegenné váltak. A tárgyaláson láttam őket utoljára, hangosan mocskolódtak és gyalázkodtak. Eltemették a lányukat és az unokájukat, nem törődtek vele, hogy mit szerettek volna az édeseim. A kedvesem hamvasztást akart, mindig mondta: „Nehogy egyszer eltemessetek, nem akarok kukacok martaléka lenni”. Pap temette őket, hagyományosan... és én nem voltam ott. Nekem is ott kellett volna lennem, ott mellettük.

 

Sokáig kísértett a gondolat, hogy egy jótékony mixet keverjek, de aztán talán túl gyáva voltam, mert mégsem tettem meg. Az életem ma már más, talán nem is normális. Olyan útra kanyarodtam, ami talán nem visz sehová. Azóta sok szenvedést láttam... talán ezért járom újra azt az utat, amit Kigali után végleg el akartam hagyni. Talán így dacolok Istennel... lehet, hogy nem kellene, de tudom, hogy már nem tehet bennem kárt. Talán nem is büntető az Isten, talán nem is olyan mint keleten hiszik... vagy nyugaton, vagy bárhol és bármiben hiszik. Talán gyenge és kicsúszott minden a kezéből. Vagy talán nem is figyel minket, és nem is érdekeljük őt. Talán játékszerek voltunk, és Ő elhalyított minket, mint a gyermek, ha végleg felnő. Sokan hiszik, hogy Isten talán halott. Nem tudom, mit higyjek, de tudom, hogy mit kell tennem... és ez most már így van rendben. Sokan járjuk ezt az utat, ki ezért, ki azért. Nap mint nap találkozom velük. Azt is tudom, hogy nem szabad így tennie mindenkinek, csak akinek oka van rá. Nekem van, és ezt az okot hordozom magamban. Egyszer lehet hogy másképpen gondolom majd, de most úgy érzem az, hogy életet nyertem ilyen nagy árakon, alázattal kell felajánlanom. Segítenem kell, ahol tudok, és amegddig lehet.

 

Nem gondoltam volna, hogy valaha is képes leszek ezeket a sorokat leírni, talán nem is kellene. Senkinek sem lenne hozzá köze. De mégis leírom. Csak tizenegy éve történt, és hányan járhattak azóta is így mint mi, nap mint nap. Legyen ez talán egy ok, amiért leírom mindezt. 1994 után 1998 is elátkozott évvé vált... és azóta már sok év ilyenné lett. Az idő mindent begyógyít? Nem lenne szabad, hogy az ember a gyermekét temesse. Isten adott, hogy elvegye: keserves élet. Harcom tehát újra folytatódott. Egyszer a halál torkából megmenekültem, s örülhettem, hogy megúsztam, aztán újra megmenekültem, hogy gyötrelmem még súlyosabban nyomjon agyon..., hogy aztán később újra memeneküljek.

 

Most, hogy e sorokat írom, az az apropója, hogy több pohárkával kóstoltam a hazai pálinkából, amit két napja idelátogató kollégák hoztak. Őket látogattuk meg – nagy ünnep az ilyen vendégség – Astanában. Jót beszélgettünk, felemlegettük a régi időket. A 2003 májusában kitört H5N1 alkalmával az ő csoportjuk dolgozott a Kazah-Kínai határon. Én és a társaim a belső területről érkeztünk segíteni. Egy hétig dolgoztunk együtt. Még kezdő voltam... majd arról is írok egyszer... talán. Most befejezem, mert már kiüresedtem, azt hiszem nagy böjtje lesz még annak, hogy így előjöttek az érzések, de nem bánom, legalább egy kicsit újra ember lehetek. A szenvedésnek ára van, és ezt az árat mindig megfizetjük...

 

Kigali (Ruanda). 19 éve mást jelentett számomra: a meleget, a feketéket, a kalandot. Tudtam, hogy háborús övezet, de ez akkor nem érdekelt, tudtam, hogy az ENSZ vigyáz ránk. Nem érdekelt és nem is értettem igazán, hogy ki és miért áll szemben egymással Csak később döbbentem rá, hogy a ruandai társadalom két meghatározó csoportjának szembenállása éveken át tartó vérengzésbe, majd 1994-ben százezrek életét követelő népírtásba torkolik, és ezt az ellentétet a mai napig sem sikerült feloldani.

 

Annyit kell tudni Ruandáról, hogy vannak a Tuszik, a Hutuk és a kevéske Twák. 1994-ig hol ilyen, hol olyan hatalom volt az országban, de Európai „szemhunyással” Habyarimana Hutu elnök gépét ismeretlenek lelőtték, mikor megpróbált kompromisszumot kötni a tuszikkal. A gép lelövésével vádolták mind a tuszikat, mind a radikálisabb, megegyezésre nem hajló hutukat és az országban a jelenlétüket meghosszabbítani kívánó franciákat. A mai napig nem derült fény a megbízó kilétére. Ekkoriban szabadult el a pokol. A felbőszült Hutuk macsétákkal mészárolták le a tuszi falvakat. A menekültáradat özönlött az ENSZ által védett territóriumba.

 

Április 6-tól vált a helyzet káosszá. Mi egy franciák által fenntartott Kigali-környéki szakiskolába húzódtunk vissza. A menekültek százezrei próbáltak a szomszédos országokba menekülni. Mikor a Hutuk Kigalit körbezárták, a menekültek csapdába kerültek, így több ezren rázták a kapukat. Végül a franciák beengedték a menekülteket és egy ideiglenes menekült-tábort alakítottunk ki. Nagyon rossz állapoban voltak a legtöbben. Sok gyermek halt meg azokban a napokban. A Hutuk pedig a szabjáikkal örjöngtek a kerítésen túl.

 

Akkor láttam meg Afrika igazi arcát. Volt velünk egy pap is, ő rendületlenül megtartotta mindig a reggeli és az esti miséket. A tuszik pedig követték őt. Állandóan imádkoztak, énekeltek, pedig tudták, hogy nehéz sors vár rájuk.

 

Április 11-én megérkezett a francia idegenlégió egy gépkocsi oszlopa, teherautókkal és felfegyverzett katonákkal. Hosszasan vitáztak a kapu előtt az ENSZ-parancsnokkal, majd a parancsnok az üvöltözést követően eligazítást tartott a missziónak. Közölte, hogy elhagyjuk a szakiskolát. Emlékszem, az atya térdencsúszva könyörgött, hogy ne tegyük ezt a benszülöttekkel, hiszen, ha elmegyünk védtelenek maradnak.

 

A tiszt fakó arccal széttárta a karjait, és azt mondta, most még elmehetünk, de a politikai helyzet annyira kiélezett, hogy órákon belül nem tudja garantálni, hogy valaha is hazajutunk. Negyed órát kaptunk, mindent hátrahagytunk, üzemanyagot, gyógyszerkészletet, a matracokat a sátrakat, a szeretetszolgálat terepjáróit is. Mindent... és mindenkit. Csak a fehérek szállhattak fel a katonai járművekre.

 

Emlékszem, evakuálásunkkor szite eltapostuk a sok gyermeket, akik összeverődtek az autók körül (máskor cukorkákat kaptak, talán ekkor is arra számítottak). A vezetőm látva vonakodásomat ököllel mellbevágott és az arcomba ordított:„ Itt már nem tehetünk semmit! Ha maradsz, akkor meghalsz!” Minden zaj, elhalkult, a szívem a torkomban dobogott, ahogy felsegítettek a missziós-katonák a teherautóra, lassított elvételként láttam, ahogy kétségbeesett kezek, próbálják ruháikat visszafogni. Közben a légiósok a fegyvereikből több sorozatot adtak le a levegőbe. Mintha nem is velem történt volna.

 

Láttam, ahogy a hátramaradtak a hajukat tépve siránkoznak, és alig hagytuk el a kerítéseket, a Hutuk örjöngve vetették magukat előre...

 

Nem tudom, hogyan étem túl azt a napot. A lelkemben tudtam, hogy semmit sem tehettem volna, de mocskosnak éeztem magam. Szótlanul zötykölődtünk Kigali repteréig, ahol már vártak bennünket a katonai gépek. Máig sem tudom, hogy mi történt azokkal, akiket megsegítendő befogadtunk a táborba, biztonságot ígérve nekik. talán, ha akkor elkergetjük őket, még elmenekülhettek volna, talán lett volna esélyük, amit mi viszont így végképpen elvettünk tőlük.

 

Egy francia tiszt ordított velünk felszállás előtt, de bevallom egyetlen szavát sem értettem, sem a tolmácsnak. Sokáig voltak álmatlan éjjeleim, de idővel ez is mefakult bennem, és akkor arra gondoltam, szerencse, hogy élek.

 

Ekkor kezdtem el kételkedni Isten figyelmében. Nem értettem, hogyan hagyhat ekkora szenvedést. Hazautaztam és megpróbáltam élni... és megpróbátam élvezni az életem. Úgy döntöttem Afrikai kirándulásom, végleg kiábrándított abban, hogy másoknak jót cselekedjek hivatalos formában. Próbálam felejteni... és az a legszörnyűbb, hogy sikerült is. Ruandában több mint másfél millió embert öltek meg azokban a hónapokban.

 

Hamarosan találkoztam egy lánnyal... és újra remény ébredt bennem, hogy képes leszek még normális életet élni. Istenhez is visszataláltam... azaz kezdetben minden jól alakult, még nem tudtam, milyen keserű bűnhődés vár még rám...

 

 

Van ott egy különösen szép lány – aki talán ennek tudatában –, első látásra egy kicsit beképzeltnek tűnik. Soha sincs egyetlen mosolya sem. Az ember belép a patikába, köszön, visszaköszönnek... aztán jéghidegen (de gyorsan) kiszolgálják.

 

Nem is lenne ezzel semmi gond, de én a mosoly embere vagyok. Számomra nagyon fontos a mosoly adása és kapása is. Bizonyára patikáriusékat itt sem fizetik meg eléggé, ahhoz hogy nagy kedvük legyen mosolyogni... leszámítva a pénzhiány miatti görcsös vigyorukat.

 

Már jó párszor megfordultam ott, és mindig próbálom a hangulatot oldani egy-két jó szóval, főleg, ha sikerül (szokott) eme bizonyos hölgyhöz kerülnöm.

 

Hosszú hónapok óta mostanra már elértem, hogy nemcsak mosolyog, ha meglát, hanem ha az utcán elmegyünk egymás mellett, már fogadja is a köszönésem... sőt...

 

Az ifjú hölgy most már – ha oda kerülök – szinte várja, hogy valami kedves, vagy vicces dolgot odamondjak neki, miközben kiszolgál... és ez siker számomra.

 

Azóta már nem tűnik olyan beképzeltnek... és még szebbé is vált a szememben.

 

Persze ő talán csak azt látja, hogy egy furcsa akcentussal beszélő európai vagyok, aki megjelenik itt kéthetente és egy falunak való gyógyszert és alkoholt vesz fel, különböző hatósági papírokkal.

 

 

A fiú magas volt és kissé zaklatott hangon beszélt a lányhoz. A lány középmagas vékony barna, természtes nő volt... semmi különös... semmi egzotikusság, csak enyhe, diszkrét smink... Pont úgy, hogy az tetszen egy férfinak.

 

Némi szomorúságot véltem leolvasni arcáról, ahogy kissé lehajtott fejjel, pilláit a kövön nyugtatta.

 

A fiú egyre dühödtebben gesztikulált felé. Lépteim kicsit lassítottam, mert kiváncsi lettem rájuk. A „dühöngő bika” szavaiból kivettem, hogy nászúton vannak itt... és valami gond van a bankkártyával. A lány csendben mozdulatlanul meglapúlt. Nem mondott semmit, nem nézett a fiúra, csak az utca kövét bámulta.

 

Már egészen a közelükbe értem, akkor a lány szinte angyallá változott. Az eső szemerkélt és haja egyre csapzottabb lett. Olyan volt, mint egy kicsi, gyenge veréb. A fiú tudomást sem vett róla, csak „nyomta a szöveget”.

 

Legszivesebben odaléptem volna hozzájuk, karon fogtam volna a szerencsétlen lányt és elvittem volna magamhoz.

 

De nem tettem... lassú léptekkel vánszorogtam el mellettük, közben a szemeimet nem tudtam levenni a lányról. Ő lassan felemelte a fejét... én egy kis együttérző, bátorító mosolyt küldtem felé. A fiú még mindig csak mondta a magáét, tudomást sem véve a külvilágról. A lány rámemelte az esőtől vagy a könnytől csillogó szemeit, és szomorúan biccentett a fejével.

 

Elhaladtam mellettük, szinte hozzáért kezem a lány kabátjához... kicsit később visszanéztem, de már nem voltak sehol. Olyanná vált az egész, mintha csak álmodtam volna. Mintha csak álommá vált volna a szomorú menyasszony, aki most kezdi az életét... és máris tűr.

 

Talán ez az asszonyok sorsa? Miért... miért lesz más az értékük, ha már levetik lányságukat és asszonnyá lesznek. Néha elgondolkodom azon, hogy miért vagyunk mi férfiak ennyire önzőek. A nők talán azért vállnak később megtörtté, majd dacossá, mert nem jól bánunk velük? Ha változnánk, talán változna a világ is? Annyi kérdésem lenne még...

 

 

Olyan egységnél voltam katona, ahol eléggé sok „írni kevéssé tudó bakatársam” volt. Mivel a zászlóajnál kevés volt a diplomás vagy érettségizett katona, ezért nem meglepő, hogy aki legalább egy kicsit konyított a tollforgatáshoz, annak az előmenetele fürgébb volt, mint a „közönséges” bakának. Persze az orvosi végzettségem is közre játszott ebben.

 

Mivel lehet elütni az unalmas szolgálati éjszakákat, miközben mindenki alszik a körletben? Olvasással!... esetleg írással :-) ... és szórakozással. Az első időben azzal jöttek surranó-társaim”, hogy olvassam fel nekik a leveleiket, amiket otthonról kaptak. (Sokuknak az olvasás is problémát jelentett, nem csak az írás)

 

Aztán kezdtek megkeresni, azzal hogy írjak a nevükben a családjuknak... kedvesüknek. Hamar híre ment ennek, így tucatjával kaptam a megbízásokat. A szolgálati éjszaka alkalmával volt, hogy 4-5 forró hangulatú levelet is írtam. A technika egyszerű volt: kértem a „kedvesről” egy fotót, és némi támpontot a komától... aztán nekiláttam „beleszerelmesedni” az ismeretlen lányba. Elképzeltem magam előtt, és már folytak is a szépszavú sorok.

 

Eltávozás után a visszatérő katonák örömmel számoltak be, hogy otthon milyen nagy hatással voltak az asszonyokra/menyasszonyokra a levelek, amiket ők küldtek haza (de én írtam). Sokan azt is elmondták, hogy távolban lévő kedvesük tudta jól, hogy a levelet nem a szerelme írta, hiszen a stílus más volt... ismeretlen volt, de így is tartotta bennük a lelket, míg a katona haza nem ért újból.

 

Akkoriban el is terjedt, hogy van egy lökött hadnagy aki a bakák „gyógyítása” mellett, azok asszonykáit is „gyógyítgatja” e sajátos módszerrel. Tiszttársaim kezdetben nem vették ezt jó szemmel, de szerencsére a laktanyaparancsnok fontosnak tartotta, katonái „jólétét” tudta, hogy az elégedett bakával kevesebb a zűr... és csak ez számított.

 

 

A fiú, akit lopásért ítéltek el – a házktatás során került elő a súlyos bizonyíték – erről is vallott. Szerencsére ő sohasem ölt, visszaesőként 4 év múva szabadult jó magaviselettel. A gyengélkedőn sokszor beszélgettem vele az anyjáról, ez a részlet megmaradt bennem:

 

„Kell hozzá egy kb. 170cm-es, nagyjából 60kg-os nő. Egy csendes hely, pl. egy sziklás, köves domboldalon, vagy hegyen. A férfit csókolódzásra kell invitálni... de sietni kell vele, nehogy beinduljon, mert akkor nehezebb vele boldogulni, és sok árulkodó nyom marad a tettes után. Kérd meg a férfit, hogy csukja le a szemét mert szeretnéd az arcát megfigyelni és megízlelni. Hagyni fogja, tutti!

 

(1) módszer: (jobbkezeseknek) bal tenyereddel támaszd meg az állát, úgy hogy ujjaid a férfi bal arcán legyenek (mintha egy dinnyét fognál meg). Jobb tenyeredet tedd a férfi jobb koponyatetőjére, úgy hogy ujjaid annak tarkója felé mutassanak. Hirtelen, de biztos mozdulattal billentsd meg a fejet, és erősen rántsd/csavard meg.

 

A hatás azonnali és vér nélküli. Egyszerűen kitörted a nyakát. Ez lehet baleset is a sziklás talajon. Utána csak a nyomaidat kell eltüntetned (ujlenyomat, hajszálak).

 

(2) módszer: hasonló mint az előbbi, de itt a háta mögül kell jönnöd. Ennél kevesebb erőre van szükséged... de gyakorlottabnak kell lenned.

 

Figyelem a módszernél biztosra kell menned, mert csak egy lehetőséged van rá. Ha rájön, hogy mit akarsz vele tenni, akkor véged.

 

Hogyan gyakorolj? Ha kertes házban laksz, akkor a dinnye és a tök a legmegfelelőbb. Ha már van kis rutinod, akkor áttérhetsz állatokra, ha sajnálod őket, akkor próbáld ki fiatal srácokon.”

 

Nagyjából így nézhetett ki a több mint 80 oldalas kézirat. A fiút a társai csak „Gyilokmami kedvence”-nek hívtak. Akinek az életsorsa valószínűleg ez miatt a ferde nevelés miatt alakult úgy, ahogy.

 

 

Sokszor előfordul, hogy valakit legszívesebben megölnél, eltakarítva magad mellől a haragosokat. Van, aki át is lépi a képzelet határát. „Az élet drága dolog, de nem az egyetlen...” – ezt mondta nekem elegy férfi a börtön klinikán.

 

„Elmondom, hogy én hogyan öltem meg legutóbb ismét egy nőt a férje megkeresésére. Ez egy biztos módszer, és nem lehet lebukni vele. Később nem lehet bizonyítani sem. Az előzményre nem térek ki, csak a leírásra.

 

Miután a hölgy lakására felmentem. Elkezdtünk játszani. Játék közben „mumiásdira” is áttértünk. [Ez azt jelenti, hogy a hölgyet lefektettem a szönyegre leterített lepedőre (minél nagyobb annál jobb). Karjait – kértem –, hogy szorosan a teste mellé helyezze. Majd erősen elkezdtem belecsavarni.) Mikor jól rászorult a testére a lepedő, csak annyi volt a dolgom, hogy a zenét felhangosítsam és a hölgyet levigyem a pincébe, ahol a dézsa már előre meg volt töltve a közeli tó iszapos vizével (Ez előzőleg a férj feladata volt).]

 

A hölgyet a kádba belehelyezett szivacslapokra fektettem és óvatosan a víz alá nyomtam. Közben figyelnem kellett arra, nehogy horzsolásokat vagy a kéznyomomtól véraláfutást szerezzen.

 

Körülbelül 3 percre volt szükség, hogy a hánykolódás abbamaradjon. Ezután még 20 percig bent hagytam a kádban immár hasrafektetve lebegő állapotban.

 

Ereiben így a vér egyenletesen fagyott meg, majd kiemeltem a kádból és szépen kibontottam. Szetoszkóppal megvizsgáltam, hogy valóban meghalt-e.

 

Kivártam az estét, majd autóval elvittem a tóhoz és egy meredek lejtőn levittem és elmerítettem. Ott találták meg pár nap múlva. „Szegény vízbe fulladt”.

 

A férj kifizette a felajánlott összeget, és máig is él a saját szeretőjével (aki persze semmit sem tud barátja özvegységéről).”

 

Persze azt nem volt hajlandó elárulni, hogy ha ilyen tutti a dolog, akkor mégis miért bukott le. Végül 11 gyilkosságot tudtak rábizonyítani. Tényleges életfogytiglant kapott.

 

 

Lelkes kis végzős tanítványom a barátaival lógott, csodaszép teremtés volt. Nálánál szebb virágot sohasem láttam. A kollégáim szerint kivirágoztam, amikor ő a közelemben volt. Egyszer egy reggel átjött hozzám, egyik csoporttársát kereste, de az éppen nem tartózkodott a kollégiumban. Dolgoztam, de nem az irodában, hanem a közös kertben, virágokat ültettem. Beszélgettünk, aztán... meghívtam vacsorára, máig sem tudom, hogyan mertem rászánni magam...

 

Elfogadta. Tudtam, hogy nagyon fiatal, és hogy talán bűn az, amit csinálok, de megtörtént. Kezdő fiatal tanársegéd voltam, és meggondolatlan még. De soha életemben nem voltam még olyan... olyan boldog. Megérintettem a bőrét. Ő fellélegzett, egy pillanatra megremegett, mint a virág egész teste, hogy levesse szirmáról a hajnali harmat cseppjeit.

 

Megijedtem. És még jobban megijedtem attól, hogy megijedtem. A nőket játékszernek tekintettem addig csupán. Soha nem féltem, ha udvarolnom kellett. Sőt, megaláztam őket, akkor és ott, amikor csak lehetett. De ő valamiféle egészen más érzelmeket ébresztett fel bennem. Arra kért, hogy maszírozzam meg. Szótlanul a háta mögé ültem. Csodálatos bőre volt.

 

Bőrének illata magával ragadott, egészen megrészegültem tőle. Soha nem tudom felidézni azt a pillanatot, amikor kezem végigsimította az ő kezét. Egyszerűen csak megtettem, és ő gyengéden megérintette remegő ujjaimat. Parányi kis öklébe zárta; egy csókot leheltem a vállára.

 

Fellélegzett. Elképzeltem, testének meztelen vonulatait, és ez még jobban felajzott. Onnantól minden egyes perc a boldogságot jelentette számomra.

 

Huncutul mosolyogva állt előttem és egyszer csak lefutott a földre róla nyári ruhácskája. Felső ajkát nyelvével megnedvestette majd fogacskái kivillantak ajkai közül. Akkor tudtam meg, hogy végem van.

 

Nagyon lassan húzott magára miközben ajkunk egybeforrt. Tudta, hogy segítenie kell nekem, mert izgatottan dobogó szívem zakatolása miatt tehetetlen kölyöknek éreztem magamat. Gyengéden elsimította hajamat a homlokomból és halkan súgta remegő szájjal: gyere! Gyere, érezni akarlak magamban...

 

Egész éjjel egymás karjaiban voltunk. Szerettem őt és ő hagyta. Hagyta, hogy egy tapasztalt igazi férfi kényeztesse... és én mindent megtettem érte. Szeretettem őt, de közben vigyáztam is rá. Férfi voltam addig, mégis ez a fiatal lány gyermekké tett akkor.

 

Másnap hajnalban csendesen kihámozta magát két karom gyengéd öleléséből. Éreztem gyengéd csókját mellyel örökre búcsúzott tőlem. Felöltözött, és behajtotta maga mögött az ajtót. Minden mozdulata, minden egyes levegővétele örömet okozott nekem. A folyosón végighullámzó árnya, bőrének ottmaradt illata, a percek, amelyeket együtt töltöttünk. Hagytam, hogy elmenjen, úgy tettem, mintha még mindig aludnék, máig sem tudom miért...

 

Tudtam, hogy ennyi volt. Szomorú voltam... és hálás. Neki talán nem jelentett többet pillantnyi izgalomnál, én viszont örökre megváltoztam. Mára már nem is emlékszem az arcára, de az érzés, amit bennem hagyott belém vésődött.

 

Az osztálytalálkozókon ahová engem is meghívtak mindig, a régi csoporttársaival felidézzük a múlt emlékeit. Ő egyszer sem jött el.

 

A többiektől tudtam, hogy férjhez ment, gyermekeket szült, aztán elvált, mert a férje verte. Aztán újból férjhez ment, és ismét elvált. Hányódott az életben ide-oda. Néha volt munkája, de a legtöbbször csak lézengett, pedig dikként ígéretes virológiai karrier állhatott volna előtte. A többiek közül pár emberrel tartotta néha a kapcsolatot telefonon. A fiúk értetlenkedve mesélték egymásnak, hogy a találkozók után mindig érdeklődött a tanárokról is és különösképpen rólam... de eljönni sohasem akart a találkozókra.

 

Azt a friss viágot most már tudom, hiába keresném. Egyszer érezhettem illatát, de múló harmatcseppként elillant ujjaim közül. Akkor hajnalban kellett volna megragadnom lelkét, s magamba zárnom örökre, de nem tettem meg, túl fiatal volt még, nem is értette volna meg. Nem tettem meg... mert gyáva voltam... s talán ő sem akarta. Azóta e kis virág már elhervadt. Nem tudom mi lehet vele. Azóta én is változtam, de mégis bennem maradt örökre...

 

 

A nagy tömegben a kezünk véletlenül összeért a busz kapaszkodórúdján. Mintha áramütés ért volna, úgy megrezzentem. Lassan oldalra fordítottam a fejem és megláttam őt. Bőre valósággal égette kisujjam külső ívét. A nyári melegben, virágos ruhácskájában ott volt tőlem karnyujtásnyira. Ajkai fényesen vöröslöttek, ahogy nyelvecskéjével a forró levegőt megérintve, megnedvesítette szája szélét.

 

Nem húzta el kezét tőlem, pedig éreznie kellett lüktető szívem dobogását. Éreznie kellett forrósodó bőröm remegését... Mégsem nézett rám, én pedig csak őt figyeltem, mint egy kisgyermek egy olyan játékszert, mely nem lehet az övé. Megmerevedtem, képtelen voltam moccanni, agyam zakatolt... de nem mertem megszólalni.

 

A busz hirtelen nagyot döccent, teste egyetlen pillanatra hozzám simult. Megéreztem finom domborulatait és bőrének illatát. Lassan rám nézett és aprócska mosolyt küldött felém. Tudtam, hogy végem van...

 

Aztán lány hirtelen ellépett tőlem... úgy láttam mintha búcsút intett volna, és gyors mozdulattlal kilépett a záródó ajtón.

 

Későn indultam meg... a busz őrült vágtába kezdett és én tehetetlen foglya voltam. Az ablakhoz tülekedtem, de már csak a távolodó sziulettjét láttam az ismeretlen, kedves lénynek... láttam, hogy a busz után néz... aztán lassan hátatfordítva elvegyül a város tömegében.

 

Sokáig kerstem keresem... mert gyönyönyörű égő szemei voltak... a lelkembe égtek. Aztán egyszer már nem hiányzott többé...

 

 

Tetszett a lány... nagyon is. Kamaszként azt hittem, soha senkivel sem történt még ilyen (csoda?). Az első igazi találkozó a video-diszkóban történt... bizony bizony a 80’-as évek közepén. A mai fiatalok talán már nem is tudják, milyen a video-diszko (video-disco), amikor este 8-tól éjfélig lehetett szórakozni a kocsmáknak nevezett kultúrházakban. Tíz és tizenegy kozott pedig egy németnyelvű karatefilmet vetítettek a tv képernyőn... általában szinkronizálatlanul, felirat nélkül. Ekkor pihent meg a zenemester kicsit, az alkohol fogyasztás pedig ilyenkor élénkült fel igazán... Persze manapság az igazi diszkók éppen akkor nyitnak, amikor akkoriban már zártak...

 

Én pedig ezt a pause-időt használtam ki arra, hogy a lány szemeibe fúrjam a tekintetem. Ő vidám volt, kacagott, kihívóan viselkedett, majd csak úgy... odasétált a társaságunkhoz és közénk vetette magát. Mellém ült... és csak annyit mondott: de szép szemeid vannak! Én meg égtem, mint az a bizonyos „Reischag”. A haverok meg dőltek a nevetéstől.

 

Szóval ő volt a nagy ő (számomra). Ott ült mellettünk és vihorászott bugyuta vicceinken, keze a combomon nyugodott és én nyelni sem bírtam. Nem lehettem valami jó passzban. Aztán az egyik „belevalóbb” barátom (?) egyszerűen csak lekapta és úgy smároltak ott, mintha mindig is ezt tették volna azelőtt egymással. én meg csak néztem a „gyönyörű nagy szemeimmel”. A lány a heves smárolásakor a combomat továbbra is szorongatta, de ez nem igazán okozott nagy örömet nekem.

 

Szóval az első nagy „Ő”-böl így ábrándultam ki igencsak hamar: alig 30 perc elég volt rá. A következő diszkóban már másik társasággal múlatott...

 

 

Kerestem apámat és testvéremet... megtaláltam, de azóta is csak egyszer láttam őket. Apám azt mondja szeret... de hagyjam békén. A testvérem még csak hazudni sem akart. Úgyhogy nem maradt más nekem... csak Anyám. Talán ekkor kezdődött a harcom az Istennel, az a harc, ami talán sohasem ér véget.

 

Többen írták ismerősök és ismeretlenek, hogy vessem papírra életem, mely talán nem szokványos. Eddig ódzkodtam efféléktől, miért terheljek nyomorommal másokat, de közelebbi ismerőseim (barátaim már régen nincsenek) tovább nyaggattak, hátha tudnék mondani másoknak valamit a történeteimmel.

 

Most megpróbálom összeszedni „vándorlásaim”, melyek nem szólnak másról, csak azokról a dolgokról és gondolatokról, melyek megtörténtek velem és megszülettek bennem... s míg itt vagyok átutazóban a Földön, gyakran kísérteni fog.

 

Anyám mindig azt mondta kisgyermekkoromban esténként, hogy ne féljek a sötéttől, mert nincsenek szörnyek. Hittem neki, de ma már tudom, hazudott nekem. Szörnyek igenis vannak, körbevesznek bennünket, mert bennünk élnek... és ettől Isten sem véd meg: mi magunk vagyunk a szörnyek, szörnyei ennek a szép kék bolygónak, melyet egyedinek hiszünk az unverzumok sűrű masszájában, mégis széttiporjuk azt.

 

Nem tudom, hogy meddig írom le soraimat, nincs garancia, hogy befejezem, sem én nem tudom, sem Isten, ha valóban létezik, vagy ha esetleg még érdeklem. Azt sem tudom, milyen időközönként fogom bekezdéseimet folytatni. A végtelenben vagyok, és nem tudom mikor szűnök meg létezni, de megígérem megpróbálom leírni azt, hogy hogyan vétkeztem Isten ellen, majd hogyan fordultam ellene, hogyan vesztettem el hitem, és hogyan térek meg valamihez, melyről mások azt mondják: Isten, ...de én nem tudom, mit higgyek.

 

Nem vagyok túl jó helyesíró, és felfokozott érzéseim sem tartják kordában betűimet, és mivel e sorok csak itt jelennek meg elősször, ezért elnézést kérek. Vagyok olyan tapasztalt, hogy ki merjem mondani: csak az olvassa a sorokat, akit érdekel, az, ami sokakat nem. És itt gondoljon mindenki, amit akar. Még azt is el kell monadnom, nem vagyok gyakorlott betűíró, tehát nem ismerem a szabályos történetvezetés „módszereit”.

 

Akkor fogok írni, ha lesz kedvem, és ha éppen lesz ídőm az írásra, és persze, ha lesz mondanivalóm. Hangulatomtól függően fogom elmondani az aktuális történeteket, de nem mindig időrendben. És jobbára nem lesznek vidámak. Lesz szó szerelemről, bánatról, halálról szerencsétlenségről, bosszúról, fájdalomról és oly dolgokról, miket ma talán már másképp csinálnék: bűnökről, bűneimről... megbánásról és újabb halálról. Tudom, hogy a bűnök megbocsáthatatlanok, talán elévülnek idővel, de akik ellen elkövettük, azokat már nem lehet elfelejteni. Beszélni fogok gyilkosságokról, aljas, embertelen szörnyűségekről miket „ártatlanok” ellen követt(em)ünk el, és „igazságos” bosszúról, melyet gyűlölt gazemberek ellen követt(em)ünk el. A sorok mind-mind Isten elleni harcomról szólnak, arról a harcról, amit azóta is minden nap megvívok, de talán már jobb emberként, mint amibe egykor sűlyedtem.

 

Nem várok sem megbocsátást, sem szánalmat vagy megvetést, régen megtanultam már: a múltunkkal mindannyiónknak eggyütt kell élnie. Talán ezét is jött kapóra, amikor Julis (Szarka Gyula) ennek a weboldalnak a felépítésének az ötletét felvetette. Őt sem ismerem személyesen, és (örök)segítőjét (Líviát) sem. Nevem nem is érdekes, annyit érdemes tudnia annak, akit igazi nevem érdekel, hogy az Amortours nick a nevemből képzett fantomnév, mely nevetséges bélyegként égett bőrömbe, életem nehéz napjai ismeretében... de legyen elég az immár hosszra nyúlt előszóból.