Csak tartsa vissza a lélegzetét, és merüljön le! – kiáltja Kang Szunji, a 73 esztendős nagymama. A víz erősen hullámzik, a szél süvít, én pedig a fejemet lebuktatom, a karommal rásegítek, és nagyokat rúgok a lábammal. De hiába: az övemre erősített nyolc kilogrammnyi súly sem elég ahhoz, hogy ellensúlyozza a hűvös novemberi idő miatt szükséges vastag búvárruha felhajtóerejét. Tehetetlenül kapálódzom a felszínen.

 

Megpróbálom elmagyarázni a helyzetet, de a számba csapódó jókora adag tengervíz megakadályoz ebben. A hullámok között fókaként sikló Kang felkacag. Könnyedén lemerül, és néhány pillanattal később tengeri sünnel a kezében jelenik meg a felszínen, miközben én még mindig levegőért kapkodok.

 

Azért látogattam el Csedzsura, Dél-Korea legnagyobb szigetére, amely a szárazföldtől vagy száz kilométerre délre fekszik, hogy személyesen ismerjem meg a henjók, a „tengeri nők”, azaz a koreai búvárnők rendkívüli világát. Kemény kiképzésük és testi alkalmazkodásuk miatt e nők akár 20 méteres mélységig is le tudnak merülni, és négy percig is vissza tudják tartani a lélegzetüket az olykor csak tíz Celsius-fokos vízben, miközben fülcsigát, tengeri sünt és más tengeri finomságokat gyűjtenek.

 

Életmódjuk eltűnőben van, méghozzá gyors ütemben. A környezetszennyezés és a tenger melegedése nagy károkat okoz a tengeri élővilágban, a fiatalok pedig biztonságosabb és kényelmesebb szakmákat keresnek, így a víz alatti élelemgyűjtéssel kenyerüket kereső nők száma az elmúlt négy évtizedben 30 ezerről 5400-ra csökkent. Többségük már elmúlt ötven. Ha számuk gyors csökkenése tovább folytatódik, a búvárnők hamarosan már csak a sziget történetéről szóló írásokban lesznek fellelhetők.

 

– Kutatóként elszomorít a jelenség, hiszen a Csedzsu-szigetet a henjók egyedülálló történelme és kultúrája teszi oly különlegessé – mondja a szigeten élő Han Rimhva író, aki műveiben sokat foglalkozott a búvárnőkkel. – Ha viszont a helyükbe képzelem magam – folytatja –, csak megkönnyebbülést érzek, hogy többé már nem kell ezt a nehéz és rendkívül veszélyes munkát végezniük.

 

– Tessék – mondja a 47 éves Cshö Csung-dza, amikor észreveszi, hogy levegőért kapkodok. A fekete búvárruhát és maszkot viselő nő kötelet dob felém, amelynek végére halászhálót és egy gömbölyű, fehér úszót erősítettek. A kötél másik vége karcsú derekára van kötve. – Csak kapaszkodjon, és magát is kiviszem!

 

A „tengeri nők”, köztük Ad Szudza elképesztő bravúrt hajtanak végre, miközben finomságokat hoznak fel a tenger mélyéről

 

Pár száz métert vontat a nyílt víz felé, aztán rúg egyet békatalpas lábával, és pillanatok alatt lesiklik a tíz méterre lévő fenékig. Fentről látom, ahogy Cshö a köveket forgatja, és benéz a résekbe, olyan könnyed mozgással, mintha nem is levegőt, hanem vizet lélegezne. A nála lévő kis vaskampóval pillanatok alatt leválaszt egy tengeri csigát.

 

Hosszúnak tűnő percek múlva fordítja felfelé az arcát, és karját a teste mellett tartva néhány gyors rúgással a felszínre bukkan. Arra számítok, hogy zihálni fog, ehelyett azonban csak ritmikus füttyentés-sorozatot hallok.

 

– Ez a hang csak akkor jön belőlünk, amikor a felszínre érünk – magyarázza. – Minden henjo ilyen hangot hallat.

 

Ez a búvárnők szirénéneke, amely anyáról leányra száll. De dr. Warren Zapol, a bostoni Massachusetts Közkórház aneszteziológusa, aki a kilencvenes években vizsgálta a búvárnőket, azt mondja, hogy a fütyülés nem egyszerű hagyomány: – Amikor az ember az ajkát csücsörítve fütyül, azzal felfújja a tüdőben lévő, és a merülés közben esetlegesen összeesett léghólyagocskákat – magyarázza.

 

A fütyülés emellett a tüdőt is kiüríti, így csökken a felhajtóerő, amely megkönnyíti a következő merülést.

 

– A módszer nagyon hasonlít ahhoz, ahogy a bálnák és a fókák merüléskor kifújják a levegőt – teszi hozzá Zapol, aki szerint ezzel még nem érnek véget a hasonlóságok a tengeri emlősökkel. A Weddell-fókákhoz hasonlóan a búvárnők is a lépükben raktározzák az oxigént. Merülés közben a szerv összehúzódik, és oxigénnel feltöltött vörös vértesteket présel a véráramba, ezáltal a nők tovább tudnak a víz alatt maradni.

 

Kang Szunji (73) nem fáradt még bele a búvárkodásba, amely a családban nemzedékek óta folytatódik

 

A búvárnők víz alatti teljesítménye régóta foglalkoztatja az élettan kutatóit. Szuk Kihong és Hermann Rahn, a New York-i Állami Egyetem (Buffalo) munkatársai az 1970-es években vizsgálták őket, még mielőtt elkezdtek volna búvárruhát hordani, és megállapították, hogy szervezetük télen kétszer több oxigént fogyaszt, mint az átlagos koreaiaké.

 

– Valószínűleg a pajzsmirigyük „fűti a kemencét”, hogy ezáltal több oxigént fogyasszanak, több hőt termeljenek, és télen melegebben tartsák a testüket – magyarázza Zapol. – Egészen rendkívüli alkalmazkodás ez!

 

A búvárnők nagyon fiatalon, néha alig hétévesen kezdik a felkészülést. Először csak azt sajátítják el, hogyan kell tengeri moszatot gyűjteni a part közelében, később, anyjuk „titkos” helyén azt is, miként kell lefeszegetni az értékesebb csigákat és kagylókat a sziklákról úgy, hogy közben ne akadjanak semmibe.

 

Meg kell tanulniuk továbbá, hogy veszélyes helyzetekben is megőrizzék hidegvérüket. A tanuláshoz sok-sok gyakorlás, türelem és idő kell. Valamennyien tudják, mennyire veszélyes a munkájuk, és hogy életük egyetlen levegővételen múlik.

 

– Az ember néha lenn marad még egy pillanatig, csak hogy felszedjen egy újabb csigát – mondja Kang. – De elfogy a levegője, és mire a felszínre ér, elveszíti az eszméletét.

 

Ezek alapján érthető, miért tölt a búvárnők többsége egyszerre legfeljebb 90 másodpercet a víz alatt, és az is, hogy mindig csoportosan merülnek.

 

A nőcsapat ismét elkezdi veszélyes munkáját

 

– Ha ott vannak a barátaid, ők néhány pofonnal magadhoz térítenek – mondja a 75 esztendős Pu Anok. – Különben visszasüllyednél a mélybe.

 

A henjóknak mind kevesebb alkalmuk van a komoly próbatételekre: egyszerűen nincs már annyi zsákmány. A Csedzsu-sziget környéki vizek szennyezettsége miatt kipusztult a gyűjtött csigák és kagylók fő táplálékát adó tengeri növényzet jelentős része.

 

– Már csak a sünök maradtak – panaszkodik Cshö.

 

Jövedelmüket kiegészítendő a búvárnők közül sokan zöldségeket is termesztenek, vagy a tengerparti éttermekben és motelokban dolgoznak – például abban is, ahol megszálltam.

 

Ott gyűlnek körém egy nap, miután visszatértem a tengerről.

 

A henjók férjeinek élete sem mindig könnyű – a nap végén sokan segítenek szétválogatni a zsákmányt

 

– Milyen volt? – kérdezgetnek. – Nem fázik? – Meghívnak az étterem melletti pihenőszobájukba, ahol szívesen gyűlnek össze pletykálkodni vagy koreai szappanoperákat nézni a fűtött padlóra terített takaró alatt.

 

– Fiatalkorunkban még nem viseltünk búvárruhát – mondja Kang. – Persze a vízben mi is rögtön dideregni kezdtünk.

 

Akkoriban házi készítésű pamut fürdőruhában merültek, bár búvárszemüveget és békatalpat már akkor is használtak. Együtt eveztek ki, és közben a zsákmányban gazdag tengerről énekeltek, és a nehezen keresett pénzről, amit a férjük elivott.

 

Kang, miként anyja és a nagyanyja is, azért kezdett búvárkodni, mert ez volt az egyetlen lehetősége a megélhetésre.

 

– Merülni kellett, hogy élhessünk.

 

Másnap reggel sétálok egyet a parton: a nap épp most bújik elő a ködből. Meglepődöm, amikor egy idősebb búvárnőre bukkanok, aki a szabadban öltözik át, vagy száz méterre a háztól, ahol a henjók a holmijaikat tartják, és ahová zuhanyozni és átöltözni járnak. Csak a Csedzsu zord szépségét adó bazaltsziklák védik testét a széltől.

 

A Csedzsu-sziget elhelyezkedése a térképen

 

– Nekünk, nagymamáknak már túl zsúfolt odabent – magyarázza. – Az a fiataloknak való.

 

Mellette egy másik régi hagyomány maradványait pillantom meg: egy halom fát és hulladékot. Két hét múlva, amikor még hidegebb lesz, a nők meg gyújtják ezeket, és a tűznél melegednek át a merülések között, miként azt nemzedékek óta teszik.

 

A feljegyzések szerint a Csedzsu-sziget partjainál a 17. századig együtt búvárkodtak a férfiak és a nők: a férfiak a mélyebb részekről szedték össze a fülcsigákat, a nők pedig a sekélyebb vízben gyűjtögették a moszatot. Az uralkodó azonban elrendelte, hogy a férfiak egész évben szedjék a fülcsigákat, mire ők a hideg és a munka veszélyessége miatt elmenekültek a szigetről. Így aztán a nőknek beljebb kellett merészkedniük a parti vizektől. Nővekvő bevételeik nemcsak gazdasági erőt adtak nekik, hanem olyan szabadságot is, amilyet a szárazföldön élő társaik nem élvezhettek. Elválhattak és újraházasodhattak. Női búvárszövetségeket alapítottak, amelyek utakat és iskolákat építettek a tengerparti falvakban. Kiváló szervezettségük jele, hogy 1932-ben a szigeten ők vezették a japán megszállókkal szembeni ellenállást.

 

Bizonyos szempontból azonban éppen ez a jólét lett a tengeri nők veszte. Az 1960-as évekre sokan közülük elegendő pénzt kerestek ahhoz, hogy saját otthont vásároljanak, és a magukénál jobb iskoláztatásban részesítsék gyermekeiket – akik inkább a szárazföldön kerestek munkát.

 

– A gyerekeink már nem jönnek ki a vízre – mondja Ho Teok, aki 49 évével a legfiatalabb henjo a falujában. – Ha megpróbálnának úgy merülni, mint mi, odavesznének. A lányom még úszni sem tud.

 

A nemzedékek óta meglévő hagyomány és a kemény munka kiváló csapattá kovácsolta össze a „tengeri nőket”

 

Aznap, valamivel később a parton a vízből kiemelkedő nők csillogó búvárruhában közelednek, hálóik csak úgy dagadnak a tengeri sünöktől. Néhányan halat is fogtak egyszerű, gumiszalagos szigonypuskájukkal. A hálókban polipok és tengeri uborkák is vannak. Noha a zsákmány nem olyan bőséges, mint egykor, a nők büszkék zsákmányszerzési képességeikre.

 

Megérkeznek a férjek, akik segítenek felnyitni a sünöket és kiszedni sárgás húsukat, amit azután lemérnek, és eladnak a szigetről, a szárazföldről és Japánból érkező kereskedőknek.

 

A térdemben eddig érzett merevség fájdalmas duzzanattá válik, s bicegve térek vissza szállásomra. Alaposabb vizsgálódással szúrásnyomot veszek észre a bőrömön.

 

– Megszúrta egy tengeri sün – közlik a nők, amikor megmutatom nekik a térdemet. Nem súlyos, de két hét, mire újra rendesen tudok járni.

 

– Legalább lesz, ami emlékeztesse a velünk töltött időre – mosolyog egyikük. Tény, hogy bár a fájdalom már rég eltűnt, még mindig gyakran jutnak eszembe a Csedzsu-sziget búvárnői, szívós elszántságuk és büszkeségük, amelybe az életformájuk eltűnése miatti szomorúság vegyül. Örülnek, hogy lányaiknak lehetőséget teremthettek egy másfajta életre.

 

Bármennyire nehéz is a henjók munkája, mindig találnak módot a kikapcsolódásra egymás társaságában, amikor éppen nem merülnek a tenger vizébe

 

Utolsó közös merüléseink egyikén könnyűbúvár-felszerelést használok, így a tenger fenekén ülve figyelhetem, hogyan dolgoznak a henjók. Gyűjtögetés közben könnyedén siklanak le és fel, és a mozgásuk valóságos költemény. A hirtelen kisütő nap átragyog a felszínen, és szíven üt a pillanat szépsége, valamint ráébredek, milyen hatalmas erőre volt szükségük ezeknek a nőknek az életben maradáshoz.

 

– Az életünket kockáztatjuk – meséli később Cshö –, de én még mindig szeretek búvárkodni.

 

(Forrás: Gloria Chang: Egyetlen szusszal (Fotók: Jean Chung / WPN)
= Readers Digest, 2009/február, 94-103. o.)