Réges-rég, a nagy kánok idején, amikor a középázsiai sztyeppékét antilop- és vadlócsordák uralták, legendák keringtek azokról az európai utazókról, akik eljutottak ide, és utána haza is tértek. A középkori kínai, mongol törzsek roppant zárkózott, ellenőrzött államformát tartottak fenn; az a kevés mesterember, tudós vagy pap, aki a kínai császár udvarában vagy Temudzsin kán palotájában megfordult, általában hadifogolyként vagy külön meghívás alapján került oda.

 

Míg a világháborúk előtt a mai Kína, Mongólia, Oroszország, Kazahsztán és szomszédaik sztyeppi területén a vidéki lakosság nagy része jurtákban élt, őseik vándorútjait követve költöztek új legelőkre évről évre, addig a Szovjetunió és a szocializmus térhódításával a füves mezőségeken – Mongóliát kivéve – szinte teljesen eltűnt a nomád életmód.

 

Hövszögöl a térképen

 

Talán egyszerűen nem tudtak mit kezdeni az országgal, ahol a családok döntő többsége teljesen önfenntartóan jurtákban élt, az életfilozófiájukat pedig a mai napig sokszor lenézi a „kulturnyik” szomszéd. Tán csak idejük nem volt befejezni a kolhozosítást, a mezőgazdasági művelésre alkalmatlan területek felszántását, a nomádok városokba költöztetését. Netán a valódi ok az ország diplomáciai zártsága volt, hisz külföldi – látogatóba – még szocialista országból is csak nagy nehezen jutott be, a nyugatiak számára viszont teljesen tiltott volt Mongólia.

 

 

Tonggal egy vízmosás szélárnyékában összebújva néha megérintjük egymást a sötétben; annyira magával ragadó az éjjeli vadon csendje, hogy az ember mindenre gondol, csak alvásra nem. Később az eső eláll, elindulhatunk lefelé.

 

Negyed óra múlva, a gőzölgő sztyepp felett, szénfekete fellegek előtt szivárvány bukik ki a földre, Tong javában tépi a sovány füvet maga előtt. Vizes ruhában, fagypont körüli szélviharban felmerülnek bizonyos kérdések a túléléssel kapcsolatban, így nincs vesztegetni való idő, menedéket kell keresni. Ez Mongóliában abból áll, hogy magasan kiállva a nyeregből, apró, fehér pöttyöket keresünk a láthatáron a jurták fehér félgömbjeit, melyek mindig emberi jelenlétre utalnak; nem kétséges, bárkit kisegítenek, aki erre a vad vidékre téved.

 

Három óra múlva jóllakottan, ingujjra vetkőzve játszom a gyerekekkel a hagyományos kecskecsont-dobálós társasjátékot, mikor nyílik a jurta ajtaja, és tizenéves fiúcska lép be, kaftánjáról vékony lemezekben esik le a jég, remegő kézzel nyúl a felé kínált fekete, tejes-sós teáérr. Sokáig hallgatunk, mire az egyik kisebbik testvére megkérdezi:

 

Melegedő a puszta közepén, Bandalai – a tűz létfontosságú eleme a nomád életnek. A pásztorok esőben, hidegben, bármikor megállnak, raknak egy kis tüzet gallyakból vagy száraz jaktrágyából, és főznek egy nagy adag sós teát

 

– Mi történt? Azt hittük, dél körül érkezel! Bath, a fiú megvonja a vállát:

 

– A szokásos fennakadás. És nagyot szürcsöl a forró tea tetején úszkáló, ujjnyi jakvajból.

 

 

Nem is olyan régen, úgy 20 éve, amikor az első turisták eljutottak az ország érintetlen vidékeire is, ezeréves formájában fennmaradt életmódot láthattak: érzékelhették, hogy még a 20. század végén is csupán három dologra van szükség a boldog élethez: táplálékra, otthonra, társaságra.

 

A nomádoknak a táplálék teljes egészét állataik szolgáltatták: nyáron a ló-, birka-, teve-, kecske- és jaktejből százféle italt, sajtot, vajat készítettek, majd az első kemény, októberi fagyok beálltával levágták az állomány kisebbik részét, ebből táplálkoztak a következő tavaszig, amikor a jószágok ismét megerősödtek ahhoz, hogy tejet adjanak. Az állatok összes részét felhasználták: a csontokból játékokat, az inakból lószerszámot, a bőrökből ruhát vagy jurtafedőt gyártottak. A hosszú, téli estéken ültek egymás közt a sötétben, régi mondákat meséltek egymásnak, vagy emlékezetfejlesztő játékokkal múlatták az időt. Nem történt ez másként az Altaj és a szintén határ menti Száján vonulataiban sem.

 

Mongólia északi Hövszgöl megyéjében, a Darhat-Szaján és a Horidol-Szaridag hegységek ölelésében található a Darhat-medence. Még belső-ázsiai viszonyok közt is rideg és ritkán lakott területe ez az országnak, melynek legelőin a sámánista vallású darhat, hotgoid, urjankáj és burját kisebbségek alkotják a lakosság 99,5%-át. Fél százalék marad a dukáknak, akiket jobban ismerünk mongol nevükön: a cátánok.

 

Bath családja a darhatok nemzetségéből származik, ők nyáron ebben a medencében élnek, ám 2-3 havonta új legelőkre költöznek jurtástul, jószágostul.

 

Soron kívüli begyűjtés, Bulgans – Bár a mongol lovak nagy része egész nyáron szabadon kószál a környéken, alkalmanként egy-egy csikót be kell törni, vagy az egészségi állapotukat kell ellenőrizni. Ilyenkor a gyerekek nagy szakértelemmel gyűjtik be a ménest

 

De ez semmi ahhoz a vándorláshoz képest, ami minden ősz derekán kezdődik: több száz nomád család mindenét jakszekerekre és tevékre pakolja, majd nekivág az addigra hótakaróba burkolózott Darhat-Szaján háromezres hágóinak. A füves sztyeppről föl a kopár, behavazott tundrára, majd vissza a sztyeppre. Két hét alatt küzdik át magukat a nyáron is nehezen járható utakon a Hövszgöl-tó partján fekvő téli legelőkre. Tavasszal aztán jön a ráadás: a téli fagyoktól és táplálékhiánytól legyengülve, ugyanolyan zord időjárási viszonyok között a családok elindulnak vissza, fel a hegyekbe, ahogyan tették ezt már évszázadokkal ezelőtt is.

 

 

Úgy döntök, veszek egy lovat Bath apjától, aki szintén Bath. Hosszasan ecseteli az egyik görbe hátú, három év körüli ló erényeit, de támosolygok:

 

– Külföldi vagyok, ugye?

 

Bath elneveti magát, odaszól az asszonynak valamit pergő, érthetetlen tájszólásban, mindketten nevetnek, majd Bath int, tessék, melyikre gondoltam én? így már jobban értjük egymást, végül fél nap alatt egy zömök, sötét heréltet választunk a ménesből. Kora reggel felmálházok, és elindulok. Bath elkísér, családja sokáig integet az otthonuk mellett. Rozoga komppal átkelünk a folyón, a lovak békésen tűrik, amint néhány deszka tetején billegve áthúzzuk őket a túloldalra. Az út mellett lovas ül, csüggedten nézi a tájat. Rámutatok a távoli házakra.

 

Augusztusi Árhángáj, Bongkhor – Mongólia középső részén terül el a hatalmas Árhángáj megye. A túllegeltetett gyepet az elsivatagosodás fenyegeti, ennek jelei jól láthatóak a nyár végi aszály idején, amikor a birkanyáj vörös porfelhőben siet haza

 

– Az ott Cágánnúr? – kérdezem bizonytalanul.

 

– Ez is, meg az is – mutat kezével lendületesen két irányba. – Ez itt mind Cágánnúr, a világ kezdete. Nincs egy kis vodkája?

 

Megrázom a fejemet, és továbbindulunk.

 

 

Talán 20 éve terjedt el először a hír a kalandvágyó utazós berkekben: feltárult az egzotikum, vár a mongol vendégszeretet! Sokféle látogató lepte el az országot, néhányan szerényen túrázgattak a hegyekben, mások hónapokig éltek ingyen hagyománytisztelő helyi családoknál. Fotókat mutattak otthonról, édességet osztogattak a gyerekeknek. A helyiek kezdtek rájönni, hogy amit eddig hittek a nyugati világról, az többnyire ideológia volt.

 

Aztán megérkeztek a nyugatiasodó Oroszországból a fekete-fehér, használt Szokol televíziók, a lecserélt UAZ terepjárók és IZS motorok tömegei. Az iparosodó Kína felől beözönlött a műanyag háztartási áru, a bizsu meg a kapitalista kereskedelmi szemlélet. Végül a szovjetek által már régen feltárt és baráti segítségükkel „kiaknázott” nyersanyaglelőhelyeken megjelentek a nagyágyúk: a nemzetközi befektetők. A cink, réz és egyéb színesfémek világpiaci ára az elmúlt években igen jelentősen emelkedett, miközben a készletek jócskán apadtak. Becslések szerint Mongólia a világ réztetmelésének 5-10 százalékát nyújthatná további bányák létesítésével. Évente új érctelepeket fedeznek fel a Góbi-sivatagban, fejlődik a luxusturizmus, áramlik a tőke, a pénzt inftasttuktúfára, építkezésekre, közigazgatásra költik. (Már amennyi megmarad az országban, ahol a korrupció még világviszonylatban is ijesztően magas.)

 

Lakoma a jurtában, Harhorin – végy egy kecskét, vágd le, a szőrön és a béltartalmon kívül mindent vágj apró kockákra, majd kis sóval rakd bele egy 200 literes kuktába! Önts rá vizet, majd dobálj bele vörösen izzó köveket, és várj egy órát! Késsel és vodkával tálald!

 

A városokban persze már a 40-es évektől megjelentek (családostul) a Nagy Testvér üzemgazdászai, mérnökei és politikusai, magukkal hozva az akkoriban nyugatinak számító fényűzést, kultúrár. (Köztük sajnos az erős, olcsó vodkát, amelynek már önmagában katasztrofális következményei lettek egy tátsadalomban, ahol az erősebb alkoholok fogyasztása a hagyományok szerint az évnek csupán egyes, kijelölt napjain szokás.) Ulánbátor gazdasági elitjének sikerét aztán sok ezer, vidékről betelepült, nincstelen pásztot próbálta lemásolni.

 

Ezek az emberek úgy gondolkodtak, mint nagyapáik és felmenőik, vagyis amerre jobbak a lehetőségek, dúsabb a legelő, oda kell költözni. Számukra a példa nyilvánvaló volt: ha a városban pénzt kétesnek, abból annyi tejterméket vagy húst vásárolhatnak maguknak, amennyire szükségük sincs, miközben a fennmaradó összeget autóra, új tévére, plüssállatra és potencianövelő gyógyszerre költhetik.

 

A felhalmozás kezdete, ami a világ más részein rég csupán egy gazdaságtörténeti mérföldkő, itt most indult el. A döntő többségnek ebből persze semmi sem sikerült, és az alkoholhoz nyúltak vigaszért, ami az elején olcsóbb volt, mint az ivóvíz. Gyerekeik pedig bandákba verődve a kemény, -40 °C-os teleken elfoglalták a fővárosi csatornarendszer fagymentes alagútjait, ahol mind a mai napig tömegesen élnek, a segélyszervezetek erőfeszítései ellenére.

 

A felelősség súlya, Cecerleg – Anra, a hatéves pásztorfiú aggódva nézi a közeledő vihart. Őt már nyugati ruhákba öltöztetik szülei, és csak addig maradhat kedvenceivel, amíg el nem kezdődik az iskola. Nem valószínű, hogy valaha visszatér a pásztoréletbe

 

 

Éjfél után a Hold vörösen bukik alá, később a csillagok ragyogják be a tájat előttem. A legutóbbi kecskepásztor-gyerekcsapat szerint ezt az ösvényt kell követnem, majd a sekély tavaknál térjek jobbra, fel, a patak mentén. De az még egy nap – nyugtattak meg vigyorogva. Tong hirtelen előrecsapja a füleit, majd meredten megáll. Tovább – lököm meg –, itt nem maradhatunk! Elindul, de tovább fülel, és nemsokára én is megpillantom a völgy másik végében a lovasokat. Két apró pötty a végtelen tájban, órák múlva találkozunk csak.

 

– Szájn bájnú! – köszönünk egymásnak a házaspárral, majd jönnek az időjárással, gyerekekkel, háziállatokkal kapcsolatos kérdések. Két lovon kívül sok mással nem dicsekedhetek, ők viszont büszkén mesélik, idén náluk minden anyabirkának ikrei születtek, így lassan kétszáz birkájuk lesz, ez errefelé nagyon soknak számít.

 

Kikérdezem őket a dukák tattózkodási helyéről, de biztosat ők sem tudnak; beteg rokonukat látogatták meg, aki a téli szálláson maradt, de úgy hallották, a törzs elérte a Cágán Uul, azaz Fehér Hegy nevű vidéket. Búcsúzáskor odahajolnak, és halkan közlik, a beteg rokonuk igazából sámán, de a jobbik fajtából. Fent, a hegyekben viszont másféle sámánok élnek, akiket jobb békén hagyni. Az a vidék a Fekete Sámánok Földje.

 

 

Az ezredfordulóra a hagyományos vidékeket is erősen érintette a globalizáció, a helyiek a legtöbb út mentén találkoztak már nyugati turistával, láttak már Hummer terepjárót, hallottak sok mindent a „másik” életről, a nyugati sámánok gyógyító erejéről. Rádöbbentek, egyszerűbb 1 dollárt megkeresni és venni rajta 5 liter tejet, mint ötliternyi tejet lefejni. Akinek nagyobb ménesei, nyájai voltak, a városban jó pénzért eladta egy részét, amiből aztán egyből parabolaantennával térhetett haza.

 

Élet a havasokban, Darhat-Szaján-hegység – a duka törzs tagjai különleges kapcsolatot ápolnak rénszarvasaikkal. A buddhizmustól örökölt narancs selyamövet használja Enkhe, a hatvanhétszeres dédnagymama, hogy a szarvastehenet és borját hazavezesse

 

Két éve megjelent a mobiltelefon, manapság igen könnyű telefonáló lovast fotózni, annak ellenére, hogy már csak a legszegényebbek közlekednek lóval. A végtelen sztyepp közepén 3G-előfize-téssel internetezni lehet, amit alig 100 dollárért árulnak Ulánbátorban. Nem lehet nem észrevenni: a „fejlődés” üteme gyorsul, szinte exponenciálisan esik át az ország az évszázadokon; ez pedig a történelmi példák alapján komoly bukásra van ítélve.

 

A nemzetközi kalandutazási trendek alapján Mongólia manapság „divat” lett, és várhatóan itthon is szintén az lesz hamarosan. A szolgáltatások kielégítik a kényesebb turisták igényeit is, növekedett a közbiztonság, finom a bécsi szelet a fővárosi ír sörözőben. Ha arra vinne legközelebbi utunk, mit tehetünk?

 

Jól sejtjük, nem sokat. Az igazi probléma ott van, amerre a pénzt költik, és jelenleg a hátizsákos turisták, független utazók vajmi kevéssel járulnak hozzá az országkasszához. Nem tudják megakadályozni Kína rézüzleteit, óriáscégek befektetéseit, netán a mexikói szappanoperák műholdas sugárzását. A változás, a globalizáció elkerülhetetlen! Csupán segíteni tudunk abban, hogy mindezek az értékek, az eredeti hagyományok, életmód és kultúra emléke rekonstruálhatóan fennmaradjon.

 

Sosem túl késő! Tongol – a nomád élet feladatai alól a gyerekek sem bújhatnak ki. Amint tudnak járni és beszélni, máris kapják az első feladatokat. A kecskék szarvait egy hosszú kötélhez kötik, a nyolcéves kislány pedig egy óra alatt végez az összes fejésével

 

Ehhez elsősorban viselkedésünkkel, utunk céljaival, valamint pénzhasználatunkkal járulhatunk hozzá. A vidéki mongolok a keleti kulturális alapok és a nyugati „álom” miatt a külföldire irigykedve, csodálkozva néznek. Figyelik minden mozdulatát, átvizsgálják a felszerelését. Tegyük mi is ugyanezt az ő környezetükkel, hadd érezzék, értékes az a világ is, amiben ők laknak! Együk meg, amit kínálnak, aludjunk ott, ahol ajánlják! Ha tehetjük, inkább cseréljünk, ajándékozzunk, kérjünk, és amíg lehet, hagyjuk ezt az egyedülálló kultúrát a saját törvényei szerint működni!

 

Nehéz igazságot tenni az érvek között, hisz köztudott, akármennyire vigyázunk, a lábnyomunkat otthagyjuk az egyes országokban. Többnyire maguk az ismeretlen vidékek első feltárói azok, akik leghangosabban ágálnak a 20 évvel későbbi turistaáradat ellen. Valahol mégis ők indították el, ez ellen utólag nehéz harcolni. Mongólia turisták, utazók és látogatók nélkül is visszafordíthatatlanul megváltozik, így – amíg tehetjük – nézzük meg, hogyan éltek a honfoglalás kori nomád népcsoportok, mi az, ami valóban szükséges az életben maradáshoz, és mennyire másként is lehet boldogan élni! De mindezt úgy, hogy lehetőleg még lábnyomokat se hagyjunk magunk mögött!

 

Tíz perc néma csend, Bongkhor – Bulga nemrég közölte édesanyjával, hogy a birkáik nagy része beteg, és le kell vágni őket idő előtt. Nyáron ez felér egy sorscsapással, ők mégis egykedvűen beszélik meg a lehetőségeket, majd nemsokára munkához látnak

 

 

Mindenfelé öles vörösfenyők és lucok borítják a hegyoldalakat, de alattuk egyre több a csarab, az áfonya, zuzmó, a havasok hírnökei. Estére elfogy az erdő, itt már csak a törpefenyő és a boróka bírja a klímát. Felérek a tundrára. Az elmondások alapján erre vonultak a dukák nemtég; valóban, rénszarvasürüléket látok egy sziklán, de estig nem találkozom senkivel. Másnap reggel kolompolásra ébredek, visítozó gyereksereg veszi körül a sziklámat. Semmit sem értek, talán reggeli kalandjaikat mesélik felváltva.

 

– Cá merre ment? – néznek rám kérségbeesetten. Megvonom a vállam, mongol módra a völgy felé mutatok.

 

Esti minták, Darhat-Szaján-hegység – a dukhák táborának jellegzetes hangulatot kölcsönöz a sok gúla alakú sátor. Újabban egyre több ilyen otthon mellett jelenik meg a parabolaantenna

 

Elveszhetett a csöppségek valamelyik állata, de mire lovaimat felmálházom, jönnek is vissza; ketten vezetik a hatalmas, koronás szarvasbikát, a legkisebb a hátán ül, és ütemesen püföli a fejét. Kérik, kövessem őket; büszkén vezetnek a táborukig, mint valami hadizsákmányt. Az egyik sátornál magas, szikár öreg áll, mosolyogva tessékel beljebb. Turvagánnak hívják, és elmagyarázza, a falu sámánja az imént kért engedélyt a szellemektől, hogy a tábort meglátogathassam. Engedélyt vagy bocsánatot, nem értem pontosan, mindenesetre a bejáratnál tolongó látogatók mosolyából ítélve legálisan vagyok itt. Turvagán lemondóan int feléjük:

 

– Minden évben egyre több család adja el az állatait, és költözik be a városba: egyre kevesebben térünk vissza ide, a Fehér Hegy alá. Amikor megszülettem, a nemzetségünket ötven család alkotta. Most csak nyolc sátor áll a völgyben, és a gyerekek többsége az év nagy részét már a városi iskolában tölti.

 

 

A duka, azaz a cátán egy türk népcsoport. Mongóliában hagyományosan ők az egyetlenek, akik rénszarvasokat tartanak háziállatként, és egyedül ők nem laknak kerek nemezjurtákban, hanem gúla alakú, faágakból meg szőrökből épített sátrakat használnak, melyek kísértetiesen hasonlítanak az észak-amerikai indiánok wigwamjaihoz.

 

Hajnali ébredés, Darhat-Szaján-hegység – a cátán kislány a sötétben kel, és mire a reggeli fény megvilágítja arcát a sátor bejáratánál, már felhordott több vödör vizet, meggyúrta az aznapi kenyér tésztáját, és nagy kondér tea forr a tűzön

 

Rokon népek a szomszédos, Oroszországhoz tartozó Tuvai Köztársaságban élnek, ám mindegyikük kultúráját a kihalás fenyegeti. Ha ilyen ütemben csökken az eredeti módon élő népesség, hamarosan valóban már csak nyáron, a Hövszgöl-tó turistáknak épült jurtatáborai mellett láthatunk duka nomádokat, akiknél 5 dollárért lefotózhatjuk barátainkat egy rénszarvason, vagy 20 dollárért beülhetünk a délután 6-os sámánshow-ra.

 

Bár nemzetközi alapítványok és magánemberek tucatjai támogatják pénzzel, tanáccsal a darhat-cátán törzseket, a megoldás feltehetően nem a rénszarvasállomány bővítésében vagy iskolák és kórházak építésében rejlik. A legnagyobb gond a belső-ázsiai nomádok – a szovjet rendszer első évei óta tartó – gyotsuló integtálódása a modern világkultúrába, miközben feledésbe merül az őseiktől örökölt tudás, amely nélkülözhetetlen a Horidol-Szaridag hegyvidékeinek árnyékában a túléléshez. Ezt azonban nyugati gondolkodással lehetetlen pótolni.

 

Szabadtéri játékok, Harhorin – a mongolok nemzeti ünnepe, a Nádáam igazi vásári hangulattal jár. Néhány éve azonban az ősi játékokat és közös énekléseket felváltotta a kaparós sorsjegy és a biliárd

 

Utolsó este felsétálok az egyik közeli hegyre, melynek nyerge felől, mint hatalmas csészéből kihabzó feketekávé, rénszarvasok sötét tömege áramlik le. Fehér, szürke és barna árnyalataik alig látszanak a holdfényben fürdő, havas lankán. A közelembe érve lassítanak, néhányan kíváncsian odajönnek, orrukat a nadrágomba törlik, megnyalják a kezemet. A hajtók, kis csapat zsibongó gyerek, egyenes vonalban rohannak le utánuk a sziklás lejtőn. Amikor hozzám érnek, körbevesznek, de a legidősebb rájuk kiabál, és elzavarja őket. Mosolyogva köszön, most veszem észre, fiatalabb társai nyugati ruháival ellentétben bőrkaftánt visel, fején rókaprém sapka.

 

– Az micsoda? Videó? – mutat a kezemben lógó masinára.

 

– Semmiség, csak egy szerszám – pakolom el a fényképezőgépet –, de nézd csak, az a három cá ott lemaradt a nyájtól!

 

A lassan homályba boruló völgyben együtt futunk a rénszarvasokkal a sátrakig.

 

(Forrás: H. „Bedouin” Áron A Mongol szteppék nomádjai. Dukák és Darhatok: A túlélés esélyei
= A Földgömb, XI (XXVII). évf., 238. füzet, 2009/ 2. sz. (március-április), 28-43. o.)