1995 kora tavaszán azzal keresett meg négy egyetemista, hogy vezessem el őket Tibetbe. Nem mintha nélkülem nem találtak volna oda, térkép van, iránytű van, tehát nagyot tévedni nem lehet, hisz előttem van észak, hátam mögött dél … Ráadásul az volt az elképzelésük, hogy végig szárazföldön tegyük meg az utat, a repülőt elfejetve, olyan közlekedési eszközzel, ami adódik.

Nem egykönnyen álltam kötélnek. Minek útra indulni az ismeretlenbe, a koszba, a mocsokba, a bizonytalanba, amikor itthon, a kertben kellemesen tölthetem az időt, a napot egy nagcs csupor kávéval kezdem, miközben a szemközti sziklákat bámulom, majd estefelé egy pohár finom vörösborral a kezemben ugyancsak a szemközti sziklákat bámulhatom.

A diákok végső érvéként felhozták, hogy készíthetnénk egy kis útifilmet, hisz Tibetben tilos külföldieknek filmet forgatni, már elgondolkoztam a felkérésen. Amikor megkérdeztem, hogy mennyit fizetnének ezért a kisérői-szakértői részvételért, azt felelték: Semmit. Ezért aztán végül igent mondtam.

 A filmről annyit – talán mentéségemre is -, hogy életemben először volt kezemben kamera. A többi felől ítéljenek a nézők.

Buffo