A Khinával folytatott háború hatalmasan föllendítette a nemzeti érzelmeket Japánban. Roppant lelkesedés hatja át a népesség minden osztályát. Az ilyesmi Európában nem újság; de újság itt keleten, hol eddig a hazafias érzelmek úgyszólván ismeretlenek voltak. Az 1860-iki háborúban az angolokat és francziákat, mikor Peking felé nyomultak, egy csapat kuli is segítette, a kik oly kegyetlenül harczoltak éjszaki Khina csapatai ellen, mintha tudomásuk sem lett volna arról, hogy azok nekik honfitársaik. A mostani háborúban a japánok Wei-Hai-Wei elfoglalása után 1500 khinai kulit is vittek magukkal a szomszéd Mandzsúriába. Egészen más érzelmek nyilatkoztak Japánban. Egész osztályok és egyesek versenyezve igyekeztek szolgálatokat tenni a hazának s bámulatos példáit mutatták föl e háborúban a hősiességnek és ön-megtagadásnak. A nagyobb nemes családok milliókat adtak össze a hadi költségek fedezésére s önként fölajánlották tokiói-palotáikat a katonaság használatára, melynek elhelyezésére a gyors mozgósítás miatt nem voltak elegendők a katonai és egyéb állami épületek; de a szegények is adakoztak filléreikből; az asszonyok és leányok pedig nagy mennyiségű gyapjú keztyűt készítettek a szegény katonáknak, kik annyi szenvedésnek voltak kitéve Mandzsúriában a tél szigorúsága miatt. Ez a háború egészen új korszakot nyit Ázsia egész keleti részének életében s a világtörténet színpadán egy új, öntudatra ébredt nemzetet léptet föl szereplőül, mely annyi századon át ismeretlenül s a nagy világ politikájára nézve minden hatás nélkül élt az ázsiai partoktól is elég távol fekvő sziget – országában.

 

Rendkívül érdekes dolog ez időszerint Japánban megfordulni. A háború és a japán fegyverek diadala foglalkoztatja a lakosság minden érdeklődését. Nem szűkség itt újságokból olvasni a háború folyását és eseményeit. Minden győzelmi hirre azonnal föllobogózzák a házakát s örvendező néprajok járnak-kelnek az útczákon. Ezek a szerény tüntetések világosabban beszélnek minden újságnál. Lélekemelő látványok ezek, főleg az olyan utazóra nézve, a ki az érzéketlen s gyámoltalan Khinából érkezik ide, melyet a rá sulyosodó nagy nemzeti szerencsétlenség sem képes fölriasztani bamba tétlenségéből. Különösen ünnepi képe volt Nagasaki városának a császár megérkezésekor. Egy ház sem maradt lobogó-dísz nélkül. Mindenütt és mindenen látható volt az aranyvirág (Chrysanthemum), a császár czimere és a japánoknak különben is kedvelt virága. Rendkívül meglepő volt egy növény- és virágcsoportozat, mely igen elmésen és ügyesen úgy volt összeállítva, hogy egy harczoló japáni és khinai katonát ábrázolt. A növények részint a földbe ültetve, részint cserepekben voltak elrendezve. A virágok közt itt is az aranyvirág volt a legtöbb. A művészet szintén az uralkodó érzelmek tolmácsa ez időkben. Az egész Japán el van árasztva csatákat ábrázoló képekkel és metszetekkel. S valamint a szárazi és tengeri haderők váratlan nagy győzelmei nagyrészt az európai hadirendszer alkalmazásának köszönhetők: az ábrázoló művészet is mindinkább utánozza az európai modort, talán rovására annak az igen eredeti honi művészetnek, mely a maga nemében oly kiváló, mint a milyen különös és szokatlan mi előttünk, de minden esetre hasznára a művészetbeli haladásnak. A közkézen forgó metszetek közt egyik legnépszerűbb az, mely megelőzve a valóságot, egy japán katonát ábrázol, a ki Peking falaira fölhágva, kitűzi ott a győztes Japán lobogót. A harczi dalok is egyre-másra teremnek. Legsűrűbben hallható az a nagyon kedvelt katonadal, melynek minden szava ezekkel a szavakkal végződik: «Föl! nyomuljunk be Pekingbe!»

 

(Forrás: A japánok hazafisága. = Vasárnapi Ujság, 1895., 42. évf., 15. sz., 236. o.)