S attól sem félhetek, hogy a berlini lapok jogosan ismételni fogják azon gúnyos megjegyzést, a melylyel évek előtt kísérték némely magyar lapok a fölötti újongását, hogy a németség bölcsészeti versenyében bizonyos Kovács nevű megyei írnoknak, tehát magyar embernek vindikálták a győzelmet.

 

Beirut városában nyomta egy német ismerősünk eme berlini lapot a kezembe, hogy olvassam el minő tollakkal szeret nemzetünk pompázni. Elolvastam a visszakövetelt amphibium kitűnőségek listáját azon megjegyzéssel: »nem mind arany, a mi fénylik.«

 

Ha eme régebbi dolgozataimban a negyven (40) milliót számláló szigetlakókról tüzetesebben beszéltem volna s ha az azokban foglalt nézetemnek szélesebb körben ismeretes voltát biztosan föltételezhettem volna: úgy minden sürgetésre sem vállalkozom vala arra, hogy ismert dolgot ismételjek csupán azért, mert a fehér mezőben piros napot hordó zászlót a győzelem szele lobogtatja.

 

Már egyetemi székfoglalómban, elészámlálva a velünk egyfajú népek lakhelyét, említettem, hogy a turáni (szkytha, ural-altaji) nyelvcsalád legkeletibb ága (a japáni nyelv) addig terjed, a meddig a négy fő- és több apró szigetből álló (382 és fél ezer [] km. területű) Japánország terjed.

 

E szigetország legáltalánosabb neve a Japán (Dsapán), Japon (Zsapon), két kinai szónak a rontása, a melyek Zsi-pun hangzásúak és »nap-tő, nap-fenék« jelentésűek, mert Kelet-Kinára nézve a nap csakugyan eme szigetek felől látszik fölkelni. Maguk a szigetlakók eme két kinai szónak Nippon vagy Ni-hon kiejtést adtak s így a japáni magát Nippon no hito (v. N. fito) »nipponi ficzkó«-nak mondja, mert a nipponi hito, fito (ember) szónak társa, az én nyelvészetem szerint a székely ficz-kó kicsinyítő kó képzővel, a mely a nipponi nyelvben szintén kicsinyítő, de nem képző, hanem jelző, mint ko-bito (emberke).

 

Hogy minő alapon mondja több ethnographus a nipponi népet hol kínainak, hol malaynak, hol e kettő vegyűlékének, én azt nem értem, mert már rég, hogy Boller s Edkins és más nyelvészek belátták s hirdették, hogy a nipponi nyelv a turáni családhoz tartozik; B. H. Chamberlain nipponi nyelvtudós pedig éppen fő fontosságot tulajdonít e nyelvnek a turáni (vagy ural-altaji) nyelvcsaládban.

 

Én életemben legelőször Szent-Pétervárott 1872-ben találkoztam nipponi emberekkel, tehát akkor, a midőn már megelőzőleg 10 hónapot töltöttem volt a nyugati mongolok közt. S minden koponyaméregetés nélkül is láttam, hogy a gömbölyű fejű, fekete hajú, napbarnította arczú, kis termetű fiatal úri emberek, a kiket a nipponi kormány tanulni küldött volt Európába, a mongol typust oly híven tüntették elő, mintha valódi mongolok voltak volna. S midőn később L. Rosny kis nipponi nyelvtanát áttanulmányoztam, világos volt előttem, hogy a nipponi nyelv a miénkkel egy természetű. Ezért érthetni boszankodásom, midőn Mongolországból hazatérve megboldogult Fogarasy János maecenásom által arról értesültem, hogy, távollétem alatt s talán éppen a bécsi világkiállításkor a nipponiak hivatalosan kérdést intéztek a M. Akadémia nyelvészeti osztályához: »ha igaz-e, hogy a nipponi nyelv a magyar nyelv rokona, a mint több európai nyelvész mondja« s hogy a M. Akadémia két lő finnistája H. P. és B. J. sietett a kérdésre kereken tagadólag válaszólni. Persze hogyan is válaszolhattak volna másként, mikor a finn-yugra varázskör már meg volt húzva!

 

Másodszor 1878-ban találkoztam Shang-hai városában, már nem nipponi férfiakkal, hanem nippoi nőkkel, a kiket, úgy látszik, a mostoha sors kényszerített elhagyni a bőség szigetét (Akitsushima), a mint Nippon egyik régi neve hangzik. S ezen nem ütközhetni meg, mert Nippon népessége csaknem oly tömött, mint Angliáé s így a szegényebb sorsú nők elhagyják a hazát és szolgálnak a kinai partokon lakó európai családoknál vagy többen öszszefogva theaházat és kisebbszerű éttermeket tartanak ugyancsak a kinai parti városokban. Hogy bizonyos nem turáni, tehát sokak szerint szellemesebb fajú emberek által árúltatnák magukat, minta székely leányok Stambulban és Alexandriában, arról nincs tudomásom.

 

Ilyen theaházban hallottam az első nipponi dalt, a melynek rithmusa és dallama egészen azonosnak jött az én hallásom után egyik népdalunkkal, a mely így kezdődik:

 

Van neki van Karika, gyűrűje, Barna szeretője.         Dso naku dso       Yokohama,       Nagasaki kai!         A nő sír utánnad       Ó Yokohama       és Nagasaki városok.

 

Ha élne Kreitner Gusztáv útitársunk, bizonyíthatná, mennyire meglepett engem e nipponi népdalocska és a nipponi nők erősítgetése, hogy én bizonyosan sokáig éltem az ő hazájukban, mert különben hogyan tudhatnám én az asztalukon volt latin betűs nipponi könyvet olyan jó kiejtéssel olvasni. Minthogy az én fejem akkor tele volt a dél-indiai turáni népek különféle írásával s a kinai fogalomjegyek betanulásával, legkisebb gondot sem fordíthattam az illedelmesen kedves nipponi nők nemzeti nyelvére. Nem lévén festői tehetségem, nem is kísérlem meg a nipponi nők rajzát, hanem útalom a kíváncsiakat itten lakó, sokat utazott honfitársunk: Vadona János szép gyűjteményére, a hol kétszáz nipponi nő színes fényképén tanulmányozhatni a nipponi női arczot.

 

Ha akkor tudom vala, hogy a turánság második fő dokumentumát bírjuk a nipponi nyelvben s hogy ennek igazi turáni jellegét és szókincsét főkép a nők őrizték meg éppen úgy Nipponban, mint Koreában a férfiak által űzött kinaisítástól, bizony nem mulasztottam volna el megdicsérni őket és buzdítani a nemzeti nyelv megőrzésének fontosságára, különösen mikor az szebb hangzású és határozottabb, mint a tudósok által dédelgetett idegen. Szívökre kötöttem volna, hogy »nyelvében él a nemzet« s hogy nemük elnyomása s lealacsonyítása egykorú a kinai nép és nyelv utánzásával.

 

Midőn a nipponi nép, a legenda szerint, hajóval az égből leszállt, azaz Korea hegyeit elhagyva az ázsiai continensről a Tsushima tengerszoroson át a hasonnevű szigetekre s onnan a nipponi szigetországba hajózott, hogy ott új hazát foglaljon, bizonyosan nem bírt semmiféle írással, mert különben nem lett volna szükséges, hogy a ker. időszámítás 286-ik évében Ojin (Ódsin) nipponi császár udvarába jött koreai királyfi legyen az első kinai írás és nyelv tanítója s hogy jóval később a kinai írásból egy nehéz és határozatlan szótag írást alkossanak.

 

A nipponi nyelv és köznép mivelődhetése tekintetéből szerencsés gondolatnak tartható, hogy a latin betűket használó Romajikwa társaság igyekszik a kinai nyűgöt félretenni.

 

Arra nézve, hogy a nipponi nép mikor hagyta el előbbi hazáját, Koreá-t, a mely név egyenesen a nipponi nyelv sajátja, egyik koreai nyelvtanírónak, J. Scottnak azon közlése nyújtana némi tájékoztatást, hogy Korea mai népe a ker. időszámítás előtt 1122-ik évben kezdett megismerkedni a kinai irodalommal és műveltséggel. Tehát ama kort megelőzőleg jóval odahagyta volna a nipponi nép nagy zöme a félszigetet és pedig szerző szerint, szoríttatva vagy fizetve a Sungari nevű mandsuországi folyó felsővidékéről délre nyomuló igen régi múltú koreai nép által. Ugyanezen szerző a mai koreai népben egy magasabb termetű s kevésbé mongolos arczú, tehát inkább egy mandsu külsejű és egy kis termetű, mongolos arczú nipponi habitusú elemet, különböztet meg s ebből következteti, hogy az éjszakról jövő koreai nép mint hódító tolta ki az ott elszórva élt kis termetű, nipponi nép nagy részét, míg a hátramaradott kisebb részt nyelvileg magába olvasztotta.

 

Azonban szerzőnek állítása s következtetése nem valószínű, még ha a fönti évszámot kinai írott forrás után közli is, mert e szerint a koreai nép csaknem 3 ezer év óla volna kinai befolyás alatt a nélkül, hogy a koreai nyelv turáni szerkezete egy cseppet is szenvedett volna; továbbá a koreai nyelvnek szorosabb rokonságot kellene hogy mutasson a mandsu nyelvághoz, pedig ezt mondani nem lehet. A mai nyelvészeti fölfogás szerint a számnevek, mint igen könnyen kölcsönözhető szókincs, a rokonság megállapításnál csak másodfokú szerepűek, de még sem csupa véletlenség, hogy a legtöbb turáni nyelv ágban azonos számnév a négy (néd’), a koreaiban neit, nét és nem duin, mint a mandsu nyelvben. Az sem véletlenség, hogy a nap (dies) szó a koreaiban azonos a Cormorin fokához közel lakó tamulok nâl szavával, és a magyar nyár szónak csaknem egyedüli társa a koreai nyerem, s hogy a magyar sav, saj, só szónak társai csak a tamul' (savar, savarkkam, gond, savitál), koreai (sokom), nipponi (shiwo, shió) nyelvekben találhatók, míg a finn-yugraság 8 nyelve közül csak a vogulban van még csakh-alakban.

 

Az sem valószínű, hogy a nipponi nép maradványával együtt is annyi századok után is csak 10 milliót tevő koreai nép, mint hódító űzte volna ki a ma 40 milliót számláló nipponi népet. Mert azt mondani, hogy a bevándorló nipponi nép az Aino-féle őslakókkal vegyülve szaporodott annyira, nyelvészeti okoknál fogva nem lehet. Nyelvészeti okok miatt nem hihetni azt sem, hogy a nipponi nép oly mesés korban vált volna el a többi turáni ágaktól s hogy a szigetországban ezer évnél tovább államot alkotott volna írás és minden míveltség nélkül. Mert ha a nipponi nyelv, mint valóságos vad törzsek nyelve, oly korán vált volna ki, hogyan mutathatna az alaktanilag és szótárilag oly meglepő egyezést a többi turáni nyelvágakkal s főkép a magyar és dél-indiai tamul ággal, a mint azt már rég bizonyítgatta Edkins híres sinologus is.

 

Több mint 800 (nyolczszáz) magyar alapszónak társait tudom kimutatni a nipponi nyelvben, de mivel ezt egy külön munkában fogom közzé tenni, a főbb turáni nyelvek ragaival és képzőjével együtt: azért ezúttal nem kívánom az igen tisztelt hallgatóságot hosszas nyelvészkedéssel untatni.

 

Csak azt említem meg, hogy a nipponi nyelv több névragai csaknem azonosak a magyar nyelvéivel, mint: de, te (helyrag magy. t, at, et) e, ye (székely mutativus é) i, na, no (helyrag magy. n, on, ön), ni (irány rag, magy. ni, nozoku-ni, néz-ni, utsu-ni, üt-ni), ra (helyrag, magy. ra, re), tsu (magy. os, ös), ni-te, (székely ni-tt pap ni-tt van.) Hogy több, szlávnak hitt magyar szónak a társa s több nem elemezhető szónknak gyöke és alkotó részei csak a nipponi nyelvben láthatók. Példáúl a magyar bába, (vas orrú bába, nipponi baba, öreg asszony, nagymama), méz (nip. mitsu, a melyet a szláv med, miod rontásának tartanak; tata, tatus (nip. tata, totó, tete,) a mely még a latin nyelvbe is átment valamelyik turáni nyelvből; csecs, (nip. chichi = csicsi, koreai csiet = tej és csecs), a mely a finnisták szerint a vogul säk (csecs) és finn säkä (szügy) szók rontása. Az annyiféleképen csűrt csavart régi ochszin (ma asszony) szó társa a megtisztelő nipponi okkasan (anya, mama); nyereg (nip. norikura) ez a finnisták szerint a török-tatár ejer szó kölcsönzete. Tenyér, nip. te-no-hira, kézlap, erre rimet sehol sem találhatni a többi nyelvágakban, de még a zsineg szóra sem, mig a nip. nyelven tsunag-i (= köt, és kötő); az ösmer igénknek sincs máshol társa, mint a nip. osowar-i igében. A székely szaj (fagy, jég, szajlik, kezd jegedni) szót a lapp csuoke (fagyos, földszín) rontásának tartják, pedig a nipponi nyelvben zai (jég, fagy) sae (szae, fagy); székely csucsu (hús) a nip. shishi (hús, disznó), kocsi nip. koshi stb. A mu-tat, matat, motoz igékre sincs sehol rim a nipponi nyelven kivűl, a hol ma, me, mi, mu »szem« jelentésű, mi-se = mu-tat és moto-m-e = motoz, matat, keres stb.

 

De térjünk vissza a koreai nyelvtan szerzőjéhez, a ki a félsziget lakóiban két különböző népelem vegyületét látja. Szerintem nem egészen szükséges mindjárt vegyűlést keresni és látni, mert nem látunk-e elég példát, hogy ugyanazon szülőpárnak egyik gyermeke törpe, a másik meg igen is magas termetű, a nélkül, hogy az egyik vagy másik korcs volna! Hogy azonban a turáni nyelvcsalád népeinél s kivált a kevésbbé kereszteződőtteknél a kis termet és gömbölyű fej az átalános, azt elvitatni nem lehet, akár a mai népeket nézzük, akár a történetírókat kérdezzük. És ez természetes is, mert hol az az igazi turáni nép, a mely a körülmények engedelmével lovas nép nem volna s kivált a múltban az nem lett volna?! Úgy, hogy alig lehet megmondani, ha a turánit népek azért voltak-e lókedvelők, mert rájuk, rövidlábúakra nézve, a messze vidéket közelivé csak a kitűnő ló teszi, a mint a mongol közmondás tartja; vagy azért kisterníetűek, mert lóra termettek s azon nőttek föl, a mint a mongol népdal mondja. Van-e furább látvány, mint az erőssége mellett is gözsörgő öszvéren lógázó mamlasz kinai, a kiből sokszor két-három mongol is bőven kitelnék s a ki alatt a legerősebb mongol ló is nyomorékká lenne csakhamar.

 

Meglehet a természet a szegény ló iránti irgalomból fosztotta meg a nagy testű kinait a lókedveléstől.

 

A kissé fáradságosabb nyelvtanulásnál a koponya méregetést jobban kedvelő néprajz-írók szeretik, a mint tudva van, a turáni faj typusát, a mongoléval azonosítani. Pedig ez éppen olyan eljárás, mint volna az, ha azt mondanók és hírdetnők a tankönyvekben, hogy az indo-európai nyelvcsalád népeinek közös typusa az egyik-másik szláv-törzsnél látható hosszú arcz hosszú hegyes orral, üvegszínű szemmel, kenderszín hajjal, és hosszú vézna nyakkal stb. Vagy ha a sémi-család eredeti typusáúl az Aden városában strucz-madár tollat áruló czinober vörös hajú héberekét mondanók, a kiknek vastag és hápa-hupás orrmány-félével díszített arcza a szemlélőt az egyiptomi kecske typusára emlékezteti, ha ezt előbb látta, vagy megfordítva. És gondolkozóba esik, hogy a kettő közül melyik, a minta s melyik az utánzat.

 

Az sem igaz, hogy a gyér szakál a turáni faj átalános jellegzője; élettani tény, hogy a vérmes véralkatúaknál az arcz kevesbbé szőrös, fajkülönbség nélkül. A mongol és nipponi embernek részben azért van gyér-szakála, részben meg azért is, mert mind a két nemzetbeliek már századokon s talán ezredeken át gyakorolják a szakál kitépését.

 

A haj egyenessége, az igaz, csaknem átalánosan jellemző s ez is a turáni népek egyik hibája, kivált a mai korban, a midőn az egyenességnél a rókák ősi erénye sokkal előnyösebb, úgy, hogy egy kis göndörhajúság a turáni népeknek sem ártana.

 

A kérdésre, hol volt a nipponi nemzet eredeti bölcsője, csak azon átalános választ adhatjuk, hogy ott, a hol a száz milliónál többet számláló tamul, hun-magyar, török-tatár, mongol, mandsu, koreai és a többi kisebb turáni népeké volt, t. i. az egytagú és hajlító nyelvcsaládok népeinek bölcsője közelében...

 

Ezen rövid tájékoztatás után nem hagyhatom érintetlen azon kérdést, miért győztek idáig a sokkal kisebb számú, csaknem piczi termetű nipponiak a 10-szeresnél nagyobb számú és óriási termetű kinaiak ellenében? Tudom jól, sokak vélekedése az, hogy a nipponi nemzet győzelme tisztán a német hadászat győzelme. Ezek ellenében mások azt mondhatnák, hogy hátha most is az történt, a mit minden turáni fajú, sőt mások hagyománya is emleget, hogy az óriásokon a törpék sokszor diadalt, arattak.

 

Ki nem ismeri a magyar népmese Bors-szem Jankó, Bab-szem Jankó nevű alakjait, a kik piczi termetük daczára is mindig győztesek. A mongol népmese hősei sem óriások, hanem inkább törpék, a kik az ellenfelet térdig, övig és nyakig vágják a földbe.

 

Én részemről egyik véleményt sem tartom egészen igaznak. Az elsők véleményét azért nem, mert határozottan tudom, hogy a kinai óriást sem francziák tanították ágyút fúrni és fegyvert forgatni, hanem a németek. A kis termetű nipponiak pedig nemcsak a németektől tanultak, mert mint előbb említettem, a hetvenes években a nipponi nemzet fiaiból többen voltak tanulás végett kiküldve Orosz-, Német-, Franczia- és Angolországba s ezek tanultak is, de nem úgy, mint a török és egyiptomi kormányok által kiküldött fiatal efendik. Úgy látszik, a mongol néphagyomány által a haldokló Csinggisz kán szájába adott végrendeletet, »hogy utódja igyekezzék a nem nagy tudományú mongol népet mindenképen fölvilágosítani«, a mongol és mandsu unokák helyett a nipponi uralkodó teljesítette.

 

A mint tudva van, 1600 körül foglalta el a 4-5 milliónyi turáni fajú mandsu nép az óriási kinai birodalmat s kormányozta azt hol több, hol kevesebb erélylyel. De a mai mandsuk, a mint látszik, nem bírják többé az Aiszin Gioro mandsu népének ősi erényét. Meglehet a mandsuk előtt is gyakran ismétélték az olyan lelkesítő beszédeket, mint a minővel, értesülésem szerint, a M. Akadémia egyik kitűnősége nemrég szerencséltette a fővárost, a midőn azt bizonyítgatta, hogy a honfoglaló turáni magyar vérből a mai nemzetben már egy csepp sincs és a hálás publikum őrülten tapsolt! Nem volt senki, a ki azt kérdezte volna az akadémikus úrtól, ugyan kinek köszönhetni a magyar Akadémia lételét, ha nem turáni nemzetünk főurai lelkesűlésének?! Nem kívánnám, hogy a sors próbára tegye nemzetünket, mert nagy a valószínűség, hogy az akadémiai fölolvasó tapsoló hallgatóságával együtt a kinai hősök példáját találná utánozni. A mandsuk a kevés hiján három százados uralkodás alatt megtanulták az udvarias alattvalóktól, hogy minden szép és jó, de legszebb az élet, kivált ha azt békében a piczi gyökű bájos lotus virágok közt élvezhetni.

 

A kinai emberre nézve annyira kedves az élet, hogy az életfogytig tartó börtön-büntelés reá nézve annyi volna, mint egy élethosszig tartó kényelmes nyugdíj egy európai emberre nézve. Menynyire más a turáni fajú nipponi ember jelleme, a ki a törvénynek halálra szóló ítéletét egész hidegvérrel önmaga hajtja végre hasának fölmetszése által s csak midőn ezt megtette, lép elé a törvény szolgája a kínlódás megrövidítésére.

 

Ezért én a nipponiak eddigi győzelmét annak tulajdonítom, hogy ők a turáni ősi erényt, az egyenességet, az istenekkel is daczoló elszánt akaratot egyesítették a kinai hangya szorgalommal, a kinai önhittség nélkül, a mely nem hajlandó más nemzetben elismerni semmiféle előnyt és érdemet. S őszintén óhajtom, hogy az emberiség javára s a turáni faj dölyfös lenézőinek okulására véglegesen is a fehér mezőben pirosló nap maradjon győztes a kinai fantasztikus sárkány fölött!

 

BÁLINT GÁBOR.

 

(Forrás: Bálint Gábor: Minő fajúak a japánok (nipponiak) ? = Erdélyi Múzeum, 1894., XI. köt., IX. füz., 583-591. o.)