Csoma, akinek nevéhez az első tibeti szótár és nyelvtan megalkotása is kapcsolódik, mivel tevékenysége a tibeti élet számos oldalát érintette, cikkeiből szerzett tudomást a világ egy addig szinte teljesen ismeretlen kultúráról. Tudós lámája, Szangje Puncog (Szangsz-rgjasz phun-chogsz) magas műveltségű szerzetesként a legbeavatottabb segítőtársnak bizonyult a tanulmányokban. A láma maga orvos is lévén, felhívta Csoma figyelmét egy nagyon sajátos tibeti tudományra, a tibeti gyógyászat rendszerére, melyről számára egy kis ismertetőt készített, s Csoma ennek angol fordítását egy cikkben közre is adta.

 

A Magyar Tudományos Aakadémia Keleti Gyűjteményében található ún. Csoma Könyvek közül a medicináról szóló munka (Csoma Gyűjtemény 6A) egy lapja

 

E könyvecske, mely ma a Magyar Tudományos Akadémia Keleti Gyűjteményének becses darabja, indította el a világ érdeklődését a tibeti gyógyászat iránt. (A cikk fordítása 1885-ben – apróbb fordítási félreértésekkel – magyarul is megjelent Dr. Duka Tivadar fordításában, aki az 1848-as szabadságharc katonájaként Világos után Angliába menekült, ott orvosi diplomát szerzett, majd a Brit Királyi Bengáli Hadseregben törzsorvosként szolgált. A kötet címe: Kőrösi Csoma Sándor dolgozatai. Összegyűjtötte és életrajzzal bevezette Duka Tivadar. Budapest. Magyar Tudományos Akadémia, 1885. A bennünket érdeklő cikk címe pedig: Egy tibeti orvosi munka ismertetése, s a kötet 332-362. oldalain található.)

 

Duka Tivadar (1825-1908)

 

A tibeti orvostudomány alapja egy három elemre épülő testnedvi azaz humorális elmélet, ám ne gondoljuk, hogy ez oly távol áll az európai medicina ismert kezdeteitől. A humorális elmélet ismert volt az ókori Európában is, elég csak a hippokratészi és galénoszi tanításokra gondolni.

 

Közelebbi környezetünknek, a magyar népi gyógyászatnak is része volt a humorális elmélet, sőt a legrégebbi rétegben fellelhető egyfajta pneuma-tannak eleme is, – nevezetesen a „szél”, mely helyenként a betegség vehikuluma, másutt okozója, s mely analógiába állítható a tibeti „szél” fogalmával. Gondoljunk csak arra a betegségre, melyet eleink „szélütés” néven ismertek. Mint azt látni fogjuk, a magyarra szélként fordítható tibeti szó, a „rlung”, a tibeti orvosi rendszer egyik kulcsfogalma, s analógiába hozható az idegrendszer működésével, ezen keresztül pedig motorikus funkciókkal, de nyelvünkben számos más, hasonlóan ősi, gyógyászattal kapcsolatos elem is fennmaradt. Természetesen nem valamiféle tibeti-magyar rokonság képe merül fel, pusztán arra lehet következtetni, hogy azok az elvek, amelyeket a tibeti orvostudomány a mai napig megőrzött, Ázsia számos népénél általánosan elfogadott nézetek lehettek. A párhuzamok felállításán kívül azonban önmagában is igen érdekes Tibet orvostudományi rendszere. Roppant izgalmasak például az európaitól eltérő anatómiai ismertetések, a gyógyszereknek és a táplálékoknak nem az általunk ismert vegyi elemzése és az erre épülő, kémiai elemek alapján történő alkalmazása, hanem egy sajátos tibeti rendszer szerinti csoportosítás, mely számunkra éppen olyan nehezen felfogható, mint lehet esetleg az európai tudomány ezen része a tibeti orvosok számára. Ugyanígy számos titkot rejt a tibeti materia medica, a gyógyító anyagok tárháza. A gyógynövények között, még ha esetleg Európában megtalálható növénycsaládokról van is szó, a magas hegyek között termő fajok eltérően viselkedhetnek alacsonyabb vidékeken is termő rokonaiktól. Hasonlóképpen izgalmas a nemesfémek, drágakövek, féldrágakövek gyógyszerek alkotóelemeiként való használata, vagy olyan anyagoké, melyeknek eredetét a mai napig nem sikerült azonosítani.

 

A tibeti orvoslás Csoma révén, első ízben Tibet határain kívül történt megnyilatkozását követően – hiszen Tibetből újabb impulzusok sokáig nem érkeztek – néhány apróbb tanulmányon kívül valóban érdeklődést keltő híradás nem került napvilágra. Ily módon egészen addig, míg a politikai események folytán számos tibeti arra kényszerült, hogy hazáját elhagyva külföldön telepedjen le, a külvilág tudomása a tibeti medicináról nagyjából azonos szinten maradt.

 

Kivételnek számít Oroszország, illetve néhány szentpétervári – petrográdi – és burjátiai kiadvány, melyek megszületésében a buddhizmus mongóliai terjeszkedése működött közre. A mongol területekre ugyanis a buddhizmussal együtt a tibeti orvostudomány is eljutott. Feltehetőleg már a mongolok első – 13. századi – megtérésének idején is készültek fordítások a legfontosabb orvosi szövegek némelyikéből, a 16-17. századi második megtérés idején azonban a buddhista kánon teljes terjedelmében lefordításra került, s ez tekintélyes mennyiségű orvosi szöveget is foglal magában.

 

A tibeti gyógyászat első nyugati – bár eléggé izoláltan történt – meghonosodását az oroszok 16-17. században beindult szibériai terjeszkedése segítette elő. A Kínával 1689-ben kötött egyezmény értelmében került orosz fennhatóság alá a burját mongolok területe, ahol ekkor már évszázadok óta a tibeti buddhizmus volt az uralkodó vallás.

 

Magas rangú burját buddhista egyháziak kerültek Szentpétervárra, s a 19. század végén III. Miklós cár idején a burját Badmajev már tibeti gyógyintézetet vezetett a városban, mely igen népszerű volt udvari körökben.

 

Cultim Badmajevet az orosz hatóságok 1853-ban hívták a burjátiai Tabtanajból Csitába, hogy orvosi ismereteivel segítséget nyújtson a tífuszjárvány megfékezésében. Ebben eredményesen tevékenykedve híressé vált, majd 1857-ben meghívást kapott Szentpétervárra, ahol III. Sándor cár utasítására az orosz szárazföldi hadsereg kórházában gyógyított tibeti módszerekkel. Fölvette a pravoszláv hitet, keresztapja maga a cár lett, ettől kezdve Alexandr Alexandrovics Badmajev néven folytatta tevékenységét. Kiterjedt praxisa volt a városban és tibeti patikát nyitott. Kezelte a cár feleségét, annak nagybeteg fiát is, és a sokak számára kétes hírű Raszputyint is.

 

Badmajev katonaorvosként

 

Az ugyancsak mongol népek körébe tartozó kalmükök körében pedig Dombo Uljanov végzett elméleti orvosi kutatásokat és gyakorlati gyógyító tevékenységet.

 

Az 1930-as évektől a tudósok új generációja kezdett kutatásba Leningrádban és Burjátiában a tibeti medicina elméleti és gyakorlati alkalmazását illetően. Természetesen ezen kutatók egy része más tudóstársaikkal egyetemben megjárta a sztálini munkatáborokat, és voltak olyanok is, akik sohasem tértek onnan vissza. A többiek azonban, elsősorban Burjátiában folyamatosan végezték és utódaik végzik ma is a tibeti medicina kutatását.

 

Napjainkra azonban a burját nacionalizmus, az új anyagi lehetőségek is támogatják a tibeti medicina továbbélését. Ismét megjelentek a sámánok – kiknek némelyike korábban akár kolhozelnök is volt – és a gyógyító emberek, akik a tibeti-mongol medicinát gyakorolva érnek el több-kevesebb sikert – vagy sikertelenséget – a gyógyításban – és az üzletben.

 

A pétervári buddhista szentély

 

A szentpétervári politikai események azonban ennek a klinikának is megpecsételték a sorsát. A tibeti gyógyászat visszaszorult őshazájába és a tibeti buddhizmus által befolyásolt területekre – elsősorban Mongóliába és Burjátiába –, ahol ma is folyik kutatás ezen a téren a Burját Tudományos Akadémia és az ulánbátori Népgyógyászati Intézet keretein belül. Az állami kereteken belül folyó tudományos hivatalos kutatás mellett a helyi kolostorok orvos lámái is tevékenykednek, messze földről is felkeresik őket a gyógyulásra vágyakozók.

 

Mongóliában a hagyományos tibeti-mongol medicina továbbélését nagyban segítette a Szovjetunióból importált orvosi rendszer, mely nem rendelkezett elegendő technikai felszereltséggel, orvossal és jelentős volt a gyógyszerhiány is. Ebben a környezetben nyilvánvaló volt, hogy a mongolok tradicionális gyógyászati rendszere nem hivatalos formában az import rendszerrel együtt tovább funkcionál, mely továbbélést a szovjet rendszer szétbomlása után támogatott a nacionalizmus is, mely a szovjet import medicinát névleg saját, mongol medicinával igyekezett helyettesíteni. Más kérdés persze, hogy ebben is egy még korábbi import, a tibeti medicina átvételéről volt szó.

 

Az ezerkilencszázhatvanas évektől kezdve – a tibetieknek tömegesen, a Dalai Lámával együtt történt emigrációjától – nyugaton is beindult a tibeti gyógyászatról szóló hírek terjedése. Egyre több ismertetés „lepte és lepi meg azóta is” az európai érdeklődőket, s ezen híradások jórésze azóta is Csoma alapvető értékeire támaszkodik.

 

Milyen alapvető különbségeket találunk első látásra a két rendszer – a nyugati és a tibeti medicina – között? Az alapvető eltérésekhez tartozik, hogy míg Európában a diagnosztika a technika útján halad a tibeti orvos saját kifinomult érzékszerveire támaszkodván, elsősorban a szervezet elemeinek funkcióit figyelembe véve állítja fel a diagnózist. Az európai módszerektől eltérően a tibeti orvos a diagnosztikában semmiféle vegyi anyagot nem használ, csak saját érzékszerveit, – legyen az szagló, ízlelő vagy megfigyelő képessége, illetve a pulzusdiagnosztikánál tapintása.

 

A tibeti orvoslás nem ismeri a szakosodást, nem léteznek általános és szakorvosok.

 

Pulzusvizsgálat ábrázolása a tibeti orvosi atlaszból

 

A beteggel egyetlen orvos foglalkozik – úgy annak fizikai, mint pszichikai állapotával –, jártas ugyanakkor a gyógyszertanban olyannyira, hogy maga tesz gyógyszergyűjtő utakat.

 

(Ez napjainkra már változásnak indult. Lhászában, mind a járóbeteg- mind a fekvőbeteg-intézetekben beindult egyfajta szakosodás, mely a régi időkben elképzelhetetlen lett volna.)

 

A tibeti orvos a beteg szervezete egészének működését vizsgálja, s a betegséget visszavezeti a szervezet egyensúlyának megbomlására. Ennek megfelelően a terápia is egyénre szabott, hiszen figyelembe veszi a beteg alaptípusát és életkorát, hiszen a különböző életkorok más és más típusú betegségekre hajlamosítanak.

 

Ezek után a gyógyítás célja a három nedv, a test fizikai alkotóelemei és a salakanyagok egyensúlyának helyreállítása, aminek eredményeképpen várható az egészség visszanyerése is.

 

A tibeti orvosi diagnosztika látszólag egyszerű elemei – mint azt később látni fogjuk ” rendkívüli gyakorlatot kívánnak meg annak gyakorlójától. Ezek a terápiás eljárások (pl. a pulzusdiagnosztika) érzékenysége folytán jó esetben a betegségnek abban a szakaszában képes kimutatni az elváltozásokat, amikor azok pusztán funkcionális zavarok, és még nem hoztak létre szervi elváltozásokat. Ennek megfelelően a szervi elváltozás nélküli diszfunkció is lényegesen könnyebben korrigálható, így érhet el a tibeti medicina számottevő sikereket a gyógyításban. A helyzetet fölfoghatjuk egyfajta prevencióként is, hisz valójában még a betegség igen korai stádiumában történik a beavatkozás, annyira koraiban, amely műszeresen gyakorta még nem kimutatható, azaz betegségről európai értelemben még ebben a szakaszban nem beszélhetünk. Ehhez természetesen szükség van a tibeti embereknek az európaitól – különös tekintettel a közép-kelet-európaira – eltérő betegségtudatára, amely a legapróbb, de már érzékelhető eltérés esetén orvoshoz irányít, nem pedig a nálunk jobban ismert igen késői stádiumban, amikor már a terápia is kevesebb lehetőséggel bírhat a baj leküzdésében.

 

Komoly lehetőségek rejlenének a tibeti medicinának a krónikus ellátásban való alkalmazásában, míg a nyugati medicina inkább sikeres az akut ellátásban, és a sebészetben. Noha a nyugati ember számára az ázsiai sebészet első hallásra ijesztően hangzik, különös tekintettel a szepszis veszélyére, ám a krónikus betegségek gyógyításában rejlő lehetőségeket érdemes lenne komolyan venni. Három pontban határoznám meg a tibeti medicina alkalmazásának előnyét a nyugati orvostudománnyal szemben:

1. olyan esetekben, amikor a tibeti medicina képes olyan eredményt elérni az adott betegség gyógyításában, amelyet a nyugati medicina nem tud gyógyítani,
2. ha mind a tibeti, mind pedig a nyugati medicina egyformán képes eredményt elérni az adott betegség gyógyításában, ám a tibeti kevesebb mellékhatással képes ugyanazt az eredményt elérni,
3. ha mind a tibeti, mind pedig a nyugati medicina egyformán képes eredményt elérni az adott betegség gyógyításában, és a mellékhatások területén sincs jelentős eltérés, ám a tibeti terápia lényegesen olcsóbban, költséghatékony módon képes ugyanazt az eredményt elérni.

Ezen helyzet ellenére a tibeti gyógyászatot nem alkalmazzák Európában, jóllehet az utóbbi évtizedekben már néhány keleti gyógymód polgárjogot kapott. Ennek az is oka, hogy a szakirodalom igen nehezen megközelíthető, ugyanis a tibeti és mongol nyelvek Európában nem tartoznak a legismertebb nyelvek közé, a források viszont szinte kizárólag ezeken a nyelveken íródtak. A másik ok az lehet, hogy a rendszer igen bonyolult, és egy teljesen új szemléletet kíván attól, aki ezt alkalmazni szeretné.

 

A két rendszer közötti különbségek külön filozófiai alappal rendelkeznek. A nyugati medicina elsősorban az ókori görög medicinára épül, majd fejlődése a megszerzett tapasztalatok és felfedezések útján haladt. A tibeti orvosi rendszer létrejöttétől fogva ugyanazon az alapon nyugszik, egy sértetlen, töretlen hagyományon. Minden eleme erre a teljesnek mondható rendszerre épül.

 

Külön problémát jelent a két rendszer egymáshoz való közelítésében a szövegek fordítása, interpretációja, a fogalmak egyértelműsítése. Az eltérő fogalmak meghatározása olyan mérvű együttműködést tenne szükségessé, melyre kevés esély mutatkozik. Ez pedig napjainkban, amikor az egészségügyi rendszerek nemzetközi szinten is csak az egészségügyi struktúrák, a szervezetek átszervezésével, a kórházi ágyszámok csökkentésével képesek tenni hatékonyságuk növeléséért, igen nagy szükség lenne magának az orvostudomány ismereteinek bővítésére, és miért ne tehetnénk próbát ebben a munkában egy olyan rendszerrel, amely hosszú évszázadokon át képes volt pozitív eredményeket elérni a gyógyításban.

 

Magyarországon az 1997-ben kiadott, a Természetgyógyászatról szóló miniszteri rendelet ugyan rendelkezik a tibeti medicina magyarországi alkalmazhatóságának követelményeiről, ám ezeknek a követelményeknek jelenleg nem egyszerű eleget tenni.

 

Az érvényes gyógyszer-engedélyezési törvények értelmében a tibeti medicinában alkalmazott gyógyszerek alkotóelemei között ismeretlen, sőt nálunk mérgező anyagokként számon tartott növények és ásványok is találhatók.

 

Gyógynövények ábrázolása a tibeti orvosi atlaszból

 

Bizonyos kétkedésre adhat okot az európai képzettségű orvosok között az a tény, hogy a tibeti medicina gyógyszerei között számos olyan növény is akad, mely nálunk fűszernövényként ismert.

 

Az európai gyógyszerészeti gyakorlat igyekszik minél kevesebb komponensű gyógyszereket alkalmazni, míg a tibeti patikákban egyes gyógyszerek komponensei az ötvenet, sőt néha a százat is meghaladják. Nem egyszerű probléma maguknak az Ázsiában gyártott gyógyszerek mikrobiológiai tisztaságának kérdése sem, ugyanis a tibeti vagy mongol gyógyszergyártó intézményekben napjainkban szinte lehetetlen elérni az Európában megkövetelt mikrobiológiai tisztaságot.

 

A betegségek csoportosítása merőben eltér attól, amit az Egészségügyi Világszervezet által használt rendszer, a Betegségek Nemzetközi Osztályozása elismer. Hasonló szemléletbeli különbség – és ez már nehezebb feladat elé állítja a kutatókat –, hogy amint azt már az előbb említettük, hogy míg az európai orvostudomány a test struktúrájára fekteti a hangsúlyt, és azt vizsgálja, hogyan változik meg ez a struktúra a betegségekben, a tibeti medicina – és ezzel a szemlélettel nincs egyedül a keleti gyógyításban – csaknem kizárólag a funkciókkal foglalkozik. Az európai szemlélet a funkciót a struktúra termékeként vizsgálja, a tibeti orvoslást pedig alig-alig érdekelte egy szerv szerkezeti felépítése. A szerveket tulajdonképpen magukkal a funkciókkal azonosították.

 

A tibeti orvosi könyvek számos, az európai anatómiában ismeretlen ér, csatorna működéséről beszélnek, melyeknek még meghatározása is nagy nehézséget jelent számunkra.

 

Anatómiai ábra a tibeti orvosi atlaszból

 

A teljes elvetés helyett mindazonáltal inkább széleskörű kutatásra lenne szükség, hiszen amint az akupunktúra esetében is sikerült az európai diagnosztikai módszerekkel igazolni a nem látható, de működő meridiánok létét, a további kutatás elvezethet oda, hogy az egyes szervekről kiderülhet, hogy azok a funkcionális anatómiában megismert szerepükön kívül egyéb tevékenységekben is részt vesznek.

 

Napjainkban kizárólag csak magában Tibetben valamint az emigráns tibeti közösségekben, Mongóliában és Burjátiában folyik a tibeti rendszerre épülő orvosi tevékenység, mely jelentős sikereket könyvelhet el a gyógyítás terén.

 

Nemrégiben jelent meg Magyarországon egy erről szóló könyv harmadik kiadása. Nagy Zoltán: A tibeti orvoslás. Trajan könyvesműhely, Budapest, 2008.

 

(Forrás: Buffo Bill)